Pfiffigunde hercegnő

 Mindazok, akik hiszek a true love-ban, keresztény, konzervativ nézeteket vallanak, NE olvassanak tovább. Köszönöm!

A poszt a lelki nyugalom megzavarásra alkalmas mondatokat tartalmaz... stb.

×××

Az hagyján, hogy a telefonon felugró cikkek és hirdetések, a napok óta az üzletekben haldokló virágcsokrok, csokihegyek eleve meggátolták, hogy vaknak és hülyének tetessem magam, de még a youtube is felülírta ma a zenelistám. 

Szóval ültem ma reggel az ágyban, boldog szingliségemben és elszomorodtam, hogy az, ami itt van, ez senkinek nem természetes. (Mármint rajtam kívül.) 

A lakásban élő hímnemű (a kandúr) persze pont ebben a drámai pillanatban sétált be, nézett rám szemrehányó tekintettel és közölte, hogy nyaú. Értsd, hogy ő éhes. És nem tetszik neki a száraztáp, ami pl. ott van. Vállat vontam, és ekkor eszembe jutott egy gyerekkönyv.
Hogy Babette Cole-t mi motiválhatta a Prinzessin Pfiffigunde megírására, azt nem tudom, bár azért sejtem. (Kinderbuch.de) 

Babette Cole (1950-2017) weboldala

Szóval van ez a hercegkisasszony, szőke, kékszemű, rózsásbőrű, karcsú csoda, aki remekül kézben tartja az életét, dolgozik, karitatív munkát is végez és úgy általában véve boldog, amikor az apja kitalálja, hogy itt az ideje férjhez menni. Pfiffigunde persze netto hülyeségnek tartja az ötletet, de a királyi parancs elől még ő sem tud kitérni. Így aztán próbák elé állítja a jelentkezőket. A próbák egyébként nem különösebben nehezek, csupa olyan dolgot kell csinálniuk a pályázóknak, amit ő is csinál. Naponta. És nem csak egy kiemeltet, hanem az összeset. 
Ahogy az várható a mindeféle rendű és rangú férfinép szépen elvérzik már a feladat felénél, és nyakába szedi a lábát, meg az inába szállt bátorságát. 
Ekkor érkezik Prahlschnalle herceg, aki, ahogy a neve is mondja rendkívül gyors felfogású és a fifikás hercegnő minden próbáján megfelel. Méghozzá bravúrosan. 
Az más kérdés, hogy az olvasó addigra már régen tudja, minden mesetörvény megcsúfolása lenne, ha az arrogáns, kivagyi herceg elnyerné Fifika kezét. 

Már csak azért is, mert a kényszerházasság manapság büntetendő, meg ha valaki lehet legényember agglegényként is, mindezt a hivatalos irodalom által sokszor romantikus fénybe burkoltan propagálva, akkor nehogy már vénkisasszonyozni kelljen a leányasszonyokat.

Babette Cole azonban bravúrosan megoldja a problémát. Pfiffigunda ugyan megcsókolja jutalmul a herceget, ám az, miközben a szemét is lehunyja a győzelme biztos tudatában, a csóktól békává változik. Pfiffigunda pedig a háztáji sárkányokkal hanyatt dobja magát a napozószékben, és a baywatch görlöket megszégyenítő mosollyal limonádézik. Mert ez azért mégiscsak egy mesekönyv.

Csúnya, gonosz gender mesekönyv, ami önállóságra biztatja a lányokat, kitartásra. Arra, hogy a boldogság belülről fakad. Arra, hogy kiskapu mindig van.

Az ideális persze az lenne, ha nem kellene kiskaput keresni, hanem lehetne megjegyzés és vigaszalásmentesen például akár szinglinek lenni. Ha nem akarná lenyomni a torkunkon a fogyasztói társadalom a készre szabott konzuméletmódot. Ha a Valentin-nap pl. arról is szólna, hogy a covid időkben megnőtt a családon belüli erőszak, ennél jobb alkalom ugyanis nincs ahhoz, hogy tudatosítsuk, a szeretet és a szerelem nem bánt. Nem okoz kék-zöld foltokat. Nem gyilkol és nem birtokol. 

Ennél jobb alkalom nincs elmondani, mennyiféle a szerelem/szeretet.
Legfőképpen elfogadó.
Beleférünk mindannyian.