"kétszögletű egyenes"

Hogy akkor már mégse kelljen kikukázni az egész mai napot. Még egy régi... „Idegesítő. Már megint egy emlékfoszlány tele pontos részletekkel, és az egészre nem emlékszem. Ez valahol volt. Elég semleges helyen, é semmi különös, rendkívüli, megjegyezhető valami nem volt benne. Rossz, jó, közömbös? Inkább jó érzés volt ott lenni, mint közönyös. Apró bajok? Nincs igazi baj.” (Ottlik Géza, Buda, Európa, 1993, 222.p.) Múltkorokban kézlegyintéssel akartam elintézni valami bagatellt. Rámeredtem a kezemre, valahonnan foszlányként visszaszűrődött egy mondat. „Milyen kicsi a kezed!” S az érintés melege a tenyeremben. Kinek a szerelme? Emlékszem egy kandalló előtt álltunk, nem égett benne tűz, nem érdekes. Nem volt romantikus. Nem megfogható a milyensége. Maga a csók, utána, sem lényeges, nem volt folytatása, már ez is megcsalásként volt értelmezhető bizonyos síkok bizonyos metszetein. A kéz kicsisége és a tenyér melege, az volt a fontos. De melyikünk szerelme? Idegesítő. Sokszor fogt

Újra kellett telepíteni a gépet, s találtam néhány írást, ami évek óta várakozik egyik mappából a másikba pakolva. Kedvem lett megmutatni... Ültünk a kávézó teraszán Budán, tavasz volt. A bejáratot figyeltem hozza-e már a pincér a tejeskávém. Végre meghozta, s belekapaszkodtam a kanálba. Valamit magyarázott, nem tudom már mi volt az, csacskaság. A kávét lassan kell inni, komótosan, kevergetve, kortyolgatva. Belekevertem a habot, s figyeltem a kanál körül a koncentrikus köröket. Megszédültem. Pont, mint sok évvel azelőtt, amikor megláttam a vért. A gyönyör ára. Akkor azt gondoltam ez fontos, hogy vele, azzal a másikkal, örökre tart. Nem tartott, de többe került, mint vérbe. Akkor, azt hittem, neki, annak a másiknak, mindent elmondhatok, megérti. Nem értette. Velem van a baj, gondoltam, nem jók a szavak. Elindultam a szavak után. Elcsitultak a körök, felemeltem a csészét s belekortyoltam a kávéba. Keserű volt, a tej meg kissé savanykás, mint a vér. Mikor felreped az ember szája