Tenyerek...

Hogy akkor már mégse kelljen kikukázni az egész mai napot. Még egy régi...

„Idegesítő. Már megint egy emlékfoszlány tele pontos részletekkel, és az egészre nem emlékszem.

Ez valahol volt. Elég semleges helyen, é semmi különös, rendkívüli, megjegyezhető valami nem volt benne. Rossz, jó, közömbös? Inkább jó érzés volt ott lenni, mint közönyös. Apró bajok? Nincs igazi baj.” (Ottlik Géza, Buda, Európa, 1993, 222.p.)

Múltkorokban kézlegyintéssel akartam elintézni valami bagatellt. Rámeredtem a kezemre, valahonnan foszlányként visszaszűrődött egy mondat. „Milyen kicsi a kezed!” S az érintés melege a tenyeremben.
Kinek a szerelme? Emlékszem egy kandalló előtt álltunk, nem égett benne tűz, nem érdekes. Nem volt romantikus. Nem megfogható a milyensége. Maga a csók, utána, sem lényeges, nem volt folytatása, már ez is megcsalásként volt értelmezhető bizonyos síkok bizonyos metszetein. A kéz kicsisége és a tenyér melege, az volt a fontos. De melyikünk szerelme? Idegesítő.

Sokszor fogtam már kezet is. Mióta külföldön élek fontosabb, itt erre ez a szokás, nem a puszi. A legtöbb ismerősöm tenyerét szeretem, őszinték, otthonosak. Néha puhák, legtöbbször azok.
Vannak könnyedén emelt kezek, szép, szabályos pályaívvel, fizikai képletekkel leírhatók, elegáns számsorokkal megadhatók. Mégis ezek az elegánsan, könnyedén emelt kezek nehezednek a legsűrűbb ólom súlyával sem mérhető nehézséggel a lelkekre. Nem mérhető a búcsúzókra ható nehézségi erő. Sok ismeretlenes egyenletek. Vagy minden búcsúzás végleges?

Egyszer kezet fogtam valakivel, erős, határozott kézfogása volt, szikár keze, nem öreg, csak határozott. Valahol, valamikor, valakivel. Látom, ahogy ül, a bokáját a másik térdére feltéve mintegy mellékesen, s ott nyugszik a térdén összefonva a két keze is. Emlékszem hogyan magyarázott vele. Meghatározó magyarázatok voltak. A mozdulatok miatt. Hogy mit magyarázott, s hol?

Egy írásomról beszélgettünk, pontosabban csak beszélgettünk volna. Odabent rendezvény zajlott, mások történetei lebegtek a térben foszlányokra hullva. Talán egy ilyen foszlány akart bevonódni a beszélgetésbe, - ami úgy emlékszem el sem kezdődött -, amikor a beszélgetőpartnerem teljesen váratlanul a kezemre borította a tenyerét. Reflexből húztam volna el, de végül otthagytam a kezem. Hirtelen jött, készületlenül ért érintés volt. Abba is maradt a beszélgetés, csak a fehér asztal maradt ott a kettős kézlenyomattal, mi más - milyen? – utakon, eltűntünk a térben és időben. Látszik még kézlenyomat, ha megvan még az asztal?

Kezekkel foglalkozó képzőművészeti alkotás. Kollázs. A mellette lévő írás ismerős. Ott volt a csomagolópapír valamerre, a címzés elmosódott rajta, a feladó is teljesen. Nézem hát a tenyereket. Vidámak, búsak, élnek, néha betegek. Női-, és férfikezek egyaránt. Véletlenül került elő, az alkotóról keveset tudok, kezekkel foglalkozik, a tapintással. Próbálja megfogni az érzést, láthatóvá tenni az érezhetőt. Szavakkal láttatni nem lehet, ez bebizonyosodott, de képen keresztül néhol megfogható. Bizonytalan, de megfogható. Néha. Ritkán. Valóban az? Az egyik képről ötlött fel, régi szokás házasságkor, hogy a menyasszony behajlítja kissé a gyűrűsujját, ne legyen könnyű felhúzni a gyűrűt, csak ha engedi. Ha sikerül ő hordja a nadrágot. Ha a férfi felhúzza, akár fájdalom árán is, ő. Mit tesz, akinek hiányzik a házassághoz szükséges ujja?

A kezembe simult egy kicsike gyerekkéz. Egészen elveszett benne, mégsem érezte egyedül magát, nem kucorodott össze, hanem határtalan bizalommal a tenyeremhez simította a tenyerét. Kinek a gyereke volt, mikor is történt? Esett az eső, csúszott az út. Ősz volt.
Amikor gyerek voltam kinek kezébe simult ilyen ősbizalommal a tenyerem?

Volt valaki, aki szintén megfogta a kezem. „Milyen kicsi a kezed!” Én, ő, vagy valaki más? Máshol, más helyen? Idegesítő. „Elveszik a tenyeremben.” Rég volt, ki emlékszik már! De  a kezem azóta sem lett nagyobb.

Jófajta, kérges tenyérben veszett el akkor máskor. Ez biztos, minden más bizonytalan. Keresem a tenyeret.

Kávéház

Újra kellett telepíteni a gépet, s találtam néhány írást, ami évek óta várakozik egyik mappából a másikba pakolva. Kedvem lett megmutatni...

Ültünk a kávézó teraszán Budán, tavasz volt. A bejáratot figyeltem hozza-e már a pincér a tejeskávém. Végre meghozta, s belekapaszkodtam a kanálba. Valamit magyarázott, nem tudom már mi volt az, csacskaság. A kávét lassan kell inni, komótosan, kevergetve, kortyolgatva.

Belekevertem a habot, s figyeltem a kanál körül a koncentrikus köröket. Megszédültem. Pont, mint sok évvel azelőtt, amikor megláttam a vért. A gyönyör ára. Akkor azt gondoltam ez fontos, hogy vele, azzal a másikkal, örökre tart. Nem tartott, de többe került, mint vérbe. Akkor, azt hittem, neki, annak a másiknak, mindent elmondhatok, megérti. Nem értette. Velem van a baj, gondoltam, nem jók a szavak. Elindultam a szavak után.

Elcsitultak a körök, felemeltem a csészét s belekortyoltam a kávéba. Keserű volt, a tej meg kissé savanykás, mint a vér. Mikor felreped az ember szája az ütéstől, s mindegy mit csinálsz, törlöd vagy lenyalod, az íze, a savanykás, fémes véríz ott marad a szájban. Neki az ökle repedt fel. Nem az állam miatt, az ablak miatt, amit tehetetlen dühében kiütött. Felvágta az üveg a kezét. A vér a könnyel, s a nyállal elegyedve csordogált lefelé. Az államon, s a kezén. Nem jó szavakat találtam, gondoltam. S továbbmentem a szavak után.

Hozzákoccant a kanál a fogamhoz. Hideg, fémes koccanással, beleborsództam, s a szél is meglegyintett, mint amikor a műtétre vár az ember, a tűre, szikére, tudja nincs más megoldás. Különben belehal. Legalábbis az orvosok szerint, azok szerint, akik a könnyű kezükkel, könnyű szikéjükkel a véremet veszik, törlést kérnek. Egy csepp súlyosan a földre hull. Nem jó szavak ezek sem, gyerünk tovább.

Lassan kortyolok megint, nincs keserű íz, csak langymeleg tejeskávé. Beleborzongok a szélbe, vagy inkább abba, hogy már sose találom meg a szavakat. A múltkor földhöz csaptam a kávésbögrét. Persze széttörött, én meg persze beleléptem a cserébe. Elvágta a lábam. Egy szót se szólt, csak adott egy ragtapaszt, seprűt, lapátot. Elment.

Sose találom meg a szavakat. Menekülnek előlem, hiába próbálom más nyelveken is. Nincs több vérem sem. 

Most itt ülünk a kávéházi teraszon. Hallgatok. Mikor végre felnézek a bögre pereméről, kiolvasom a szeméből, hogy vannak történetek, melyek a sorok közt íródnak. Nem vér kell a megértésükhöz. Ülve maradok, hagyom, hadd mondja tovább a csacskaságait. Elengedem a kanalat, a bögrét. Nézem őt, s élvezem a szelet. Budán.

A virtuális gravitáció hatása a befőttekre, avagy akasztják a hóhért

Meginterjúvoltak... én meg hirtelen felindulásból válaszoltam. Tehát akkor most nem kímélek titeket sem. 

Nemcsak a jó játékokat, hanem a jó gyermekirodalmat is szeretjük... Ennek apropóján beszélgettünk Németh Eszterrel, a Könyvmutatványosok gyermekirodalmi portál főszerkesztőjével arról, mi váltotta ki a gyermekirodalom iránti érdeklődését és milyen virtuális és valódi térben mozognak ma a gyermekirodalommal foglalkozó kritikusok és a recenzált könyvek. A beszélgetés során szóba kerülnek „befőttes üvegbe” eltett mondatok, végtelenül türelmes grafikusok, és egy bizonyos tó – ahogyan Eszter a mai magyar gyermekirodalmat aposztrofálta. 

Borsi Éva (smartcards.hu): A blogírás valamiféle misztikus, zárt világnak tűnik. Mint a graffiti: üzen a világnak, nyomot hagy, ám az alkotó magányosan cselekszik és nem vár visszajelzést. Számodra mit jelent a blogírás? Van köze a blogolásnak ahhoz, hogy nem Magyarországon élsz?

Németh Eszter: Én szeretem a falfirkákat.[nevet] Alapjáraton elég háklis vagyok a közvetlen környezetemre, de a graffitik érdekes módon sosem zavartak. Biztos, mert már gyerekkoromban is firkáltam a falakra, meg a füzetekbe. A blogírás egyébként úgy kezdődött, hogy pár éve megkértek, hogy tartsak a grazi magyar babaklubban – akkor még csak egy volt – előadást a gyerekirodalomról. Váltottam pár levelet Nagy Boldizsárral, a kritikusvagyok.hu-n és az online fórumos anyukák és más ismerősök felől érkezett kérés arra, hogy csináljam nyilvánosan a könyvajánlót. Legnagyobb megdöbbenésemre szinte azonnal olyan nevek iratkoztak fel a blogra, hogy majdnem abbahagytam a firkálást. Egyszóval: igen. Ha Magyarországon élnék, nem írtam volna blogot.

B.É.: Hogyan találkoztál a többi „könyvmutatványossal”, hogyan alakítottad ki a csapatot? 

N.E.: Hozta őket a szél vagy a virtuális gravitáció. Épp a múlt hétvégén kérdezték meg tőlem ugyanezt egy tanfolyamon, ahová hétvégente járok. Akkor azt mondtam, hogy véletlenül, de ezt a kérdező sem hitte el. Az igazság az, hogy amikor blogot kezdtem írni, magyar nyelvű gyerekirodalmi tematikus bloggal hárman-négyen voltak jelen a virtuális térben. Ehhez jöttünk mi Nórival (Hamar Nóri, Brünn), mint újak. Magától értetődő volt, hogy nem találjuk fel a spanyolviaszt, hanem „beállunk a sorba”. Akkortájt robbant a Facebook is, és a megfelelő emberek összetalálkoztak.

Tovább>>>

Közkívánatra lista...

Bár legszívesebben visítanék a torokfájástól, hősiesen begépelem nektek a listát, ami most érkezett a 1000 und 1 Buch negyedéves példányába csúsztatva. Itt ugyanis a szerkesztők, a Stube szerkesztői és a KJM közösen összeállítottak egy Leporellót 2012 legjobb könyveiből.
(Azt már meg sem kérdezem, hogy odahaza ilyen miért nincs.)
Na lássuk! Tekintve, hogy más szellemi termékét osztom meg kénytelenek lesztek elviselni a kommentárjaimat, hogy legális lehessen a dolog.




Képeskönyv: Mies van Hout: Heute bin ich - igen, igen, pontosan erről a könyvről beszéltem tegnap, mint otthon kiadhatatlanról.
Lorenz Pauli - Kathrin Schärer: Nur wir alle - lásd a Prae.hu-n megjelent cikkem
Jon Klassen: Wo ist mein Hut - lásd Prae.hu
Gyermekkönyv: Maris Putnins: Die wilden Pirroggenpiraten - ha jól értelmezem a leírtakat, akkor itt bizony tésztafélékkel van dolgunk, a kapitány hagymával és szalonnával van töltve. :D
Michael Roher: Oma, Huhn und Kümmelfritz - lásd Prae.hu
Brian Selznick: Wunderlicht - mindenki azt mond, amit akar én szerettem Hugo Cabret is, szerintem ez is tetszene, pláne, mert gyakorlatilag a Kőmajmok háza témáját dolgozza fel, csak... nos vélhetően egy kicsit élvezhetőbben.
Ifjúsági: Nina Blazon: Wolfszeit - töredelmesen bevallom, hogy én csak a Farkasok szövetsége című filmet ismertem a témában, pedig állítólag rengetegen foglalkoztak az 1765-67 között auvergne és Gévaudan határában történtek feltárásával. A farkasidő szintén ezzel a témával foglalkozik, a leírás alapján a főszereplő olyasféle figura lehet, mint az Álmosvölgy Crane-ja. A könyv viszont biztosan jó, különben nem lenne a listán.
Tamara Bach: Was vom Sommer übrig ist - lásd Prae.hu
John Green: Das Schicksal ist ein mieser Verräter - a rákos fiatalokról szóló könyv karrierje ott kezdődött, amikor a szerző feltette a youtubra a könyv reklámját és egy ígéretet, hogy aki rendel belőle vmi feltétellel, annak dedikált példányt küld. Sajnos a konkrét sztorit elfelejtettem, de mindegy is, a német irodalmi díjra is többször jelölt fiatal szerző műve egyértelműen rajta van a "Nem halhatsz meg mielőtt elolvastad" listámon. :)
Mindenkinek: Ingrid Godon és Toon Tellegen: Ich wünschte - ez tipikusan az a könyv, ami tuti a felnőtteknek tetszik és nem a gyerekeknek, vagy velem van baj. Láttam már a könyvet és a hideg ráz tőle. Egyébként egy portékönyv, amiben fura alakok kívának fura dolgokat fura fejeket vágva. Brrrrrr....
Robert Louis Stevenson: Der Pirat und der Apotheker - igen, igen A kincses sziget és a Dr. Jekyll írójának nem annyira ismer művéről van szó.
Ismeretterjesztő: Anke Kuhl und Alexandra Maxeiner: Alles lecker! - minden ami étel és evéskultúra vagy kaja és biológia.
Oscar Brenifier és Jaques Després: Was, wenn ich nicht der wäre, der ich bin? - a szerzőpáros egy másik, fotózásról szóló ismeretterjesztő könyvét lapoztuk már itthon, irtó jópofa, okos kis könyvek a nagyfejű asztronautafigurákkal. :)
Silke Vry: 13 optische Tricks, die du kennen solltest - hát ezt nem kell magyarázni, viszont legalább már tudom mit veszek a barátnőm fiának a szülinapjára, csak az apja nehogy elcsórja tőle! :D
Ifjúsági zsűri: Neal Shusterman: Vollendet - egy könyv a szervkereskedelemről a nem túl távoli jövőben. A leírás alapján olyan könyv, amit remélhetőleg egy kiváló fordító már fordít valahol, mert sajna a Móra Tabu sorozatába nem fér bele.
Erin Morgenstern: Az éjszakai cirkusz - hát ezt itthon a Libri már kiadta, igaz én még mindig nem olvastam.

Akkor most lehet nézelődni az amazonon vagy egyéb helyeken.
Betűdús szép estét mindenkinek!