2013. március 21., csütörtök

Tenyerek...

Hogy akkor már mégse kelljen kikukázni az egész mai napot. Még egy régi...

„Idegesítő. Már megint egy emlékfoszlány tele pontos részletekkel, és az egészre nem emlékszem.
Ez valahol volt. Elég semleges helyen, é semmi különös, rendkívüli, megjegyezhető valami nem volt benne. Rossz, jó, közömbös? Inkább jó érzés volt ott lenni, mint közönyös. Apró bajok? Nincs igazi baj.” (Ottlik Géza, Buda, Európa, 1993, 222.p.)

Múltkorokban kézlegyintéssel akartam elintézni valami bagatellt. Rámeredtem a kezemre, valahonnan foszlányként visszaszűrődött egy mondat. „Milyen kicsi a kezed!” S az érintés melege a tenyeremben.
Kinek a szerelme? Emlékszem egy kandalló előtt álltunk, nem égett benne tűz, nem érdekes. Nem volt romantikus. Nem megfogható a milyensége. Maga a csók, utána, sem lényeges, nem volt folytatása, már ez is megcsalásként volt értelmezhető bizonyos síkok bizonyos metszetein. A kéz kicsisége és a tenyér melege, az volt a fontos. De melyikünk szerelme? Idegesítő.

Sokszor fogtam már kezet is. Mióta külföldön élek fontosabb, itt erre ez a szokás, nem a puszi. A legtöbb ismerősöm tenyerét szeretem, őszinték, otthonosak. Néha puhák, legtöbbször azok.
Vannak könnyedén emelt kezek, szép, szabályos pályaívvel, fizikai képletekkel leírhatók, elegáns számsorokkal megadhatók. Mégis ezek az elegánsan, könnyedén emelt kezek nehezednek a legsűrűbb ólom súlyával sem mérhető nehézséggel a lelkekre. Nem mérhető a búcsúzókra ható nehézségi erő. Sokismeretlenes egyenletek. Vagy minden búcsúzás végleges?

Egyszer kezet fogtam valakivel, erős, határozott kézfogása volt, szikár keze, nem öreg, csak határozott. Valahol, valamikor, valakivel. Látom, ahogy ül, a bokáját a másik térdére feltéve mintegy mellékesen, s ott nyugszik a térdén összefonva a két keze is. Emlékszem hogyan magyarázott vele. Meghatározó magyarázatok voltak. A mozdulatok miatt. Hogy mit magyarázott, s hol?

Egy írásomról beszélgettünk, pontosabban csak beszélgettünk volna. Odabent rendezvény zajlott, mások történetei lebegtek a térben foszlányokra hullva. Talán egy ilyen foszlány akart bevonódni a beszélgetésbe, - ami úgy emlékszem el sem kezdődött -, amikor a beszélgetőpartnerem teljesen váratlanul a kezemre borította a tenyerét. Reflexből húztam volna el, de végül otthagytam a kezem. Hirtelen jött, készületlenül ért érintés volt. Abba is maradt a beszélgetés, csak a fehér asztal maradt ott a kettős kézlenyomattal, mi más - milyen? – utakon, eltűntünk a térben és időben. Látszik még kézlenyomat, ha megvan még az asztal?

Kezekkel foglalkozó képzőművészeti alkotás. Kollázs. A mellette lévő írás ismerős. Ott volt a csomagolópapír valamerre, a címzés elmosódott rajta, a feladó is teljesen. Nézem hát a tenyereket. Vidámak, búsak, élnek, néha betegek. Női-, és férfikezek egyaránt. Véletlenül került elő, az alkotóról keveset tudok, kezekkel foglalkozik, a tapintással. Próbálja megfogni az érzést, láthatóvá tenni az érezhetőt. Szavakkal láttatni nem lehet, ez bebizonyosodott, de képen keresztül néhol megfogható. Bizonytalan, de megfogható. Néha. Ritkán. Valóban az? Az egyik képről ötlött fel, régi szokás házasságkor, hogy a menyasszony behajlítja kissé a gyűrűsujját, ne legyen könnyű felhúzni a gyűrűt, csak ha engedi. Ha sikerül ő hordja a nadrágot. Ha a férfi felhúzza, akár fájdalom árán is, ő. Mit tesz, akinek hiányzik a házassághoz szükséges ujja?

A kezembe simult egy kicsike gyerekkéz. Egészen elveszett benne, mégsem érezte egyedül magát, nem kucorodott össze, hanem határtalan bizalommal a tenyeremhez simította a tenyerét. Kinek a gyereke volt, mikor is történt? Esett az eső, csúszott az út. Ősz volt.
Amikor gyerek voltam kinek kezébe simult ilyen ősbizalommal a tenyerem?

Volt valaki, aki szintén megfogta a kezem. „Milyen kicsi a kezed!” Én, ő, vagy valaki más? Máshol, más helyen? Idegesítő. „Elveszik a tenyeremben.” Rég volt, ki emlékszik már! De  a kezem azóta sem lett nagyobb.

Jófajta, kérges tenyérben veszett el akkor máskor. Ez biztos, minden más bizonytalan. Keresem a tenyeret.

Nincsenek megjegyzések: