2013. március 16., szombat

Kávéház


Újra kellett telepíteni a gépet, s találtam néhány írást, ami évek óta várakozik egyik mappából a másikba pakolva. Kedvem lett megmutatni...

Ültünk a kávézó teraszán Budán, tavasz volt. A bejáratot figyeltem hozza-e már a pincér a tejeskávém. Végre meghozta, s belekapaszkodtam a kanálba. Valamit magyarázott, nem tudom már mi volt az, csacskaság. A kávét lassan kell inni, komótosan, kevergetve, kortyolgatva.
Belekevertem a habot, s figyeltem a kanál körül a koncentrikus köröket. Megszédültem. Pont, mint sok évvel azelőtt, amikor megláttam a vért. A gyönyör ára. Akkor azt gondoltam ez fontos, hogy vele, azzal a másikkal, örökre tart. Nem tartott, de többe került, mint vérbe. Akkor, azt hittem, neki, annak a másiknak, mindent elmondhatok, megérti. Nem értette. Velem van a baj, gondoltam, nem jók a szavak. Elindultam a szavak után.
Elcsitultak a körök, felemeltem a csészét s belekortyoltam a kávéba. Keserű volt, a tej meg kissé savanykás, mint a vér. Mikor felreped az ember szája az ütéstől, s mindegy mit csinálsz, törlöd vagy lenyalod, az íze, a savanykás, fémes véríz ott marad a szájban. Neki az ökle repedt fel. Nem az állam miatt, az ablak miatt, amit tehetetlen dühében kiütött. Felvágta az üveg a kezét. A vér a könnyel, s a nyállal elegyedve csordogált lefelé. Az államon, s a kezén. Nem jó szavakat találtam, gondoltam. S továbbmentem a szavak után.
Hozzákoccant a kanál a fogamhoz. Hideg, fémes koccanással, beleborsództam, s a szél is meglegyintett, mint amikor a műtétre vár az ember, a tűre, szikére, tudja nincs más megoldás. Különben belehal. Legalábbis az orvosok szerint, azok szerint, akik a könnyű kezükkel, könnyű szikéjükkel a véremet veszik, törlést kérnek. Egy csepp súlyosan a földre hull. Nem jó szavak ezek sem, gyerünk tovább.
Lassan kortyolok megint, nincs keserű íz, csak langymeleg tejeskávé. Beleborzongok a szélbe, vagy inkább abba, hogy már sose találom meg a szavakat. A múltkor földhöz csaptam a kávésbögrét. Persze széttörött, én meg persze beleléptem a cserébe. Elvágta a lábam. Egy szót se szólt, csak adott egy ragtapaszt, seprűt, lapátot. Elment.
Sose találom meg a szavakat. Menekülnek előlem, hiába próbálom más nyelveken is. Nincs több vérem sem. 
Most itt ülünk a kávéházi teraszon. Hallgatok. Mikor végre felnézek a bögre pereméről, kiolvasom a szeméből, hogy vannak történetek, melyek a sorok közt íródnak. Nem vér kell a megértésükhöz. Ülve maradok, hagyom, hadd mondja tovább a csacskaságait. Elengedem a kanalat, a bögrét. Nézem őt, s élvezem a szelet. Budán.

Nincsenek megjegyzések: