Piros orrú kis fenyő
A minap láttam egy képet, nagyon megfogott, motoszkálni kezdett bennem egy történet. Semmi extra, de karácsony jöttével, talán megbocsátjátok a merészségem, hogy ezúttal nem asztalfiókba került.
(Pásztohy Panka engedélyével idekerülhetett a kép is, köszönöm.
http://pasztohypanka.blogspot.com/2009/12/karacsonyfa-piros-orral-christmas-tree.html
Minden jog fenntartva.)
A kis fenyő szépen növekedett az fenyvesben, kissé talán el van maradva a társaitól, gondolták az öregebb fenyők, de majd a következő tavasz őt is megnöveszti, és kedvesen megcirógatták tűsapkás fejét, ha fújt a szél.
S a szél gyakran fújt így nyár végén, a fenyőcsemeték tehát növekedtek szépen, figyelemben, szeretetben.
Egy napon aztán emberek érkeztek az addig csak mókusok, rókák által látogatott fenyvesbe. Szemügyre vették a fákat, majd elmentek. A nyár őszbe hajlott, és egy hideg estén észrevétlenül hullani kezdett a hó. Lassan szállingóztak a hópelyhek, a kis fenyő örült a meleg takarónak.
Reggel kisütött a nap, s szikrázni kezdett a táj. A fenyőcsemeték boldogok voltak, megérezték a közelgő ünnepet, csak néhányukban ébredezett némi tétova bizonytalanság, valami homályos félelem.
Az idő azonban békésen múlt tovább, eseménytelenül. A fenyves szundikált a hótakaró alatt, várta a tavaszt, amely minden nappal közelebb jött.
Egy reggel aztán minden megváltozott. Visszajöttek az emberek, a legszebb fenyőcsemetéket magukkal vitték. Kit gyökerestül, kit anélkül.
A kis fenyő szomorúan ácsorgott, a szomszédját is elvitték, pedig az egyiken már toboz is nőtt. Szép vöröses, mintha bohóc orra lett volna.
Feltámadt a szél, felkavarta a havat, lerázta a fákról, azok ledobták a meleg takarót, s fázósan, mogorván, vádlón néztek az égre. A megmaradt facsemetéket ringatták ágaikkal, a kis fenyőkről sírásként peregtek a hókristályok, megfagyott könnycseppek.
Így jött el az éj.
A kis fenyő az első hóra gondolt, ami a földet melegítette, amiben ő magként aludt. És a hó most is hullni kezdett, majd zuhogni. Beborította a fenyvest, eltüntette sebeit, a feltúrt földet, az árván maradt csonkokat.
Egy reggel aztán egy csavargókülsejű egyén érkezett az erdőbe, foglalkozását tekintve nem bárányfelhőbodorító, hanem ószeres. Dudorodó zsákját letéve lehuppant pont a kis fenyő mellé. Az kíváncsian figyelte.
Az ószeres előszedte a tarisznyájából a kenyeret, kolbászt, piros, hegyes paprikát és a bugylibicskát, majd falatozni kezdett. Rámosolygott a fenyőcsemetére.
- Jól megritkítottak benneteket. A többiek már biztos feldíszítve pompáznak valahol. Nem érted, igaz? - nevetett a kis fára, aki valóban nagy szemekkel, értetlenül figyelte hósipkája mögül az embert. – Régebben kezdődött ez az őrület, északon kivágtak egy-egy fenyőt a téli napforduló ünnepére, feldíszítették, ételt, italt tettek alá az elhunyt szeretteiknek. Később kisebb ajándékokat készítettek oda, még később egymást is megajándékozták. A remény ünnepe ez, hogy újra hosszabbodnak a nappalok, s lassan megérkezik újra a világba a fény és a tavasz.
- Mivel díszítették fel a fákat? – kérdezte halkan a kis fenyő.
- Régebben almával, dióval, szalmából font csillagokkal, szárazvirággal. Manapság inkább csillogó, színes üveggömböket tesznek rájuk. Ilyesmiket. – s az ószeres a zsákjába nyúlt, egy piros csillogó gömböt vett elő belőle. Megcsillant rajta a nap fénye. Összeszikrázott a hó s a piros üveg. – Szeretnéd?
- Szeretném.
- Tessék, egészen olyan lettél, mint a testvéred a piros tobozzal az orra helyén. Ő most egy szobában áll, dézsában a gyökerei, csillogó szemű két gyerek ugrál körülötte.
- Mit ünnepelnek? A tavaszt? Az még olyan messze van!
- Ó, az emberek már elfelejtették a természet törvényeit. Egy másik ember, egy kisfiú születését ünneplik. Jézusnak hívták. Gonoszul bántak vele aztán, pedig bölcs ember volt.
A napforduló körül született, Betlehemben. Régen volt, de amit tanított máig él. Az édesanyját Máriának hívták, a földi apját pedig Józsefnek, aki ács volt, szerette ő is a fákat. Ő nevelte Jézust. Tudod ilyenkor a hidegben jobban kinyílik az emberek szíve, szeretet nélkül megfagynának. Valahogy mindenki sokkal boldogabb ezekben a napokban.
Az ember lassan eltette a bicskáját, megsimogatta a fenyő ágait. Vállára kapta a zsákját. A kis fenyő ekkor eléhullajtotta az egyetlen tobozt, ami nőtt rajta, s amit eddig féltő gonddal őrzött. Az ószeres lehajolt, felvette.
- Köszönöm.
Elment, lába nyoma nem látszott a hóban, csak a harangok bongása hallatszott a zsákjából még sokáig, messziről is.
Telt, múlt az idő. Talán két hét is eltelt, mikor újra emberek érkeztek. A kis fenyő fázósan húzódott össze, ágai közé mélyre rejtve kincsét, a piros üveggömböt. Az emberek ásókat hoztak, lesöpörték a havat a múltkor otthagyott színes zászlócskákról, kiásták az elvitt facsemeték helyét, és láss csodát, egy pöfögő traktorról a csemeték is előkerültek. Óvatosan visszatették a fákat a helyükre, leszedve a színes szalagokat a derekukról. Gondosan betakarták a gyökerüket.
Felnéztek a szürke, naptalan égre.
- Hó kellene, különben kifagynak. – mondták, s azzal elmentek.
A kis fenyő csak nézte a testvérét. Zárva volt a szeme, a piros toboz megtépázott ágon függeszkedett. De a gyökerek ahogy megérezték az anyaföldet belekapaszkodtak, olyan erősen, mintha soha nem is akarnák elengedni. A piros tobozorrú fenyő felsóhajtott, kinyitotta a szemét.
- Jól vagy?
- Jól. Szép volt. Dézsába állítottak, feldíszítettek, nagy színes csomagokat tettek az ágaim alá. Szép muzsika szólt, olyan, mintha minden madár együtt énekelt volna. Aztán beszaladt két gyerek. Körbeugráltak, simogattak, hogy jaj de szép, milyen gyönyörű. És képzeld a dobozokban játékok voltak. Baba, mackó, könyvek. A könyvekből gyönyörű történeteket olvastak a felnőttek. Télapóról, fenyőfákról. Minden nap örültek nekem. Egy nap aztán azt mondták vízkereszt van. Leszedték a díszeim, s látod visszahoztak ide hozzád.
- Nem fájt?
- Nem, nem fájt. Nagyon szép volt, jól éreztem magam. Jövőre is hozzájuk szeretnék menni.
Azzal becsukta a szemét, s elaludt. A hulló hó lágyan betakarta. Másnap pedig csikorgó faggyal beköszöntött az igazi tél. A kis fenyő azonban már nem félt. Elhatározta, hogy a tavasszal nagyra nő, s jövőre ő is elmegy a gyerekekhez. Az ószeresre gondolt, vajon neki vannak-e gyerekei? Hozzájuk menne a legszívesebben. Aztán ő is elaludt a hótakaró alatt.
(Pásztohy Panka engedélyével idekerülhetett a kép is, köszönöm.
http://pasztohypanka.blogspot.com/2009/12/karacsonyfa-piros-orral-christmas-tree.html
Minden jog fenntartva.)
A kis fenyő szépen növekedett az fenyvesben, kissé talán el van maradva a társaitól, gondolták az öregebb fenyők, de majd a következő tavasz őt is megnöveszti, és kedvesen megcirógatták tűsapkás fejét, ha fújt a szél.
S a szél gyakran fújt így nyár végén, a fenyőcsemeték tehát növekedtek szépen, figyelemben, szeretetben.
Egy napon aztán emberek érkeztek az addig csak mókusok, rókák által látogatott fenyvesbe. Szemügyre vették a fákat, majd elmentek. A nyár őszbe hajlott, és egy hideg estén észrevétlenül hullani kezdett a hó. Lassan szállingóztak a hópelyhek, a kis fenyő örült a meleg takarónak.
Reggel kisütött a nap, s szikrázni kezdett a táj. A fenyőcsemeték boldogok voltak, megérezték a közelgő ünnepet, csak néhányukban ébredezett némi tétova bizonytalanság, valami homályos félelem.
Az idő azonban békésen múlt tovább, eseménytelenül. A fenyves szundikált a hótakaró alatt, várta a tavaszt, amely minden nappal közelebb jött.
Egy reggel aztán minden megváltozott. Visszajöttek az emberek, a legszebb fenyőcsemetéket magukkal vitték. Kit gyökerestül, kit anélkül.
A kis fenyő szomorúan ácsorgott, a szomszédját is elvitték, pedig az egyiken már toboz is nőtt. Szép vöröses, mintha bohóc orra lett volna.
Feltámadt a szél, felkavarta a havat, lerázta a fákról, azok ledobták a meleg takarót, s fázósan, mogorván, vádlón néztek az égre. A megmaradt facsemetéket ringatták ágaikkal, a kis fenyőkről sírásként peregtek a hókristályok, megfagyott könnycseppek.
Így jött el az éj.
A kis fenyő az első hóra gondolt, ami a földet melegítette, amiben ő magként aludt. És a hó most is hullni kezdett, majd zuhogni. Beborította a fenyvest, eltüntette sebeit, a feltúrt földet, az árván maradt csonkokat.
Egy reggel aztán egy csavargókülsejű egyén érkezett az erdőbe, foglalkozását tekintve nem bárányfelhőbodorító, hanem ószeres. Dudorodó zsákját letéve lehuppant pont a kis fenyő mellé. Az kíváncsian figyelte.
Az ószeres előszedte a tarisznyájából a kenyeret, kolbászt, piros, hegyes paprikát és a bugylibicskát, majd falatozni kezdett. Rámosolygott a fenyőcsemetére.
- Jól megritkítottak benneteket. A többiek már biztos feldíszítve pompáznak valahol. Nem érted, igaz? - nevetett a kis fára, aki valóban nagy szemekkel, értetlenül figyelte hósipkája mögül az embert. – Régebben kezdődött ez az őrület, északon kivágtak egy-egy fenyőt a téli napforduló ünnepére, feldíszítették, ételt, italt tettek alá az elhunyt szeretteiknek. Később kisebb ajándékokat készítettek oda, még később egymást is megajándékozták. A remény ünnepe ez, hogy újra hosszabbodnak a nappalok, s lassan megérkezik újra a világba a fény és a tavasz.
- Mivel díszítették fel a fákat? – kérdezte halkan a kis fenyő.
- Régebben almával, dióval, szalmából font csillagokkal, szárazvirággal. Manapság inkább csillogó, színes üveggömböket tesznek rájuk. Ilyesmiket. – s az ószeres a zsákjába nyúlt, egy piros csillogó gömböt vett elő belőle. Megcsillant rajta a nap fénye. Összeszikrázott a hó s a piros üveg. – Szeretnéd?
- Szeretném.
- Tessék, egészen olyan lettél, mint a testvéred a piros tobozzal az orra helyén. Ő most egy szobában áll, dézsában a gyökerei, csillogó szemű két gyerek ugrál körülötte.
- Mit ünnepelnek? A tavaszt? Az még olyan messze van!
- Ó, az emberek már elfelejtették a természet törvényeit. Egy másik ember, egy kisfiú születését ünneplik. Jézusnak hívták. Gonoszul bántak vele aztán, pedig bölcs ember volt.
A napforduló körül született, Betlehemben. Régen volt, de amit tanított máig él. Az édesanyját Máriának hívták, a földi apját pedig Józsefnek, aki ács volt, szerette ő is a fákat. Ő nevelte Jézust. Tudod ilyenkor a hidegben jobban kinyílik az emberek szíve, szeretet nélkül megfagynának. Valahogy mindenki sokkal boldogabb ezekben a napokban.
Az ember lassan eltette a bicskáját, megsimogatta a fenyő ágait. Vállára kapta a zsákját. A kis fenyő ekkor eléhullajtotta az egyetlen tobozt, ami nőtt rajta, s amit eddig féltő gonddal őrzött. Az ószeres lehajolt, felvette.
- Köszönöm.
Elment, lába nyoma nem látszott a hóban, csak a harangok bongása hallatszott a zsákjából még sokáig, messziről is.
Telt, múlt az idő. Talán két hét is eltelt, mikor újra emberek érkeztek. A kis fenyő fázósan húzódott össze, ágai közé mélyre rejtve kincsét, a piros üveggömböt. Az emberek ásókat hoztak, lesöpörték a havat a múltkor otthagyott színes zászlócskákról, kiásták az elvitt facsemeték helyét, és láss csodát, egy pöfögő traktorról a csemeték is előkerültek. Óvatosan visszatették a fákat a helyükre, leszedve a színes szalagokat a derekukról. Gondosan betakarták a gyökerüket.
Felnéztek a szürke, naptalan égre.
- Hó kellene, különben kifagynak. – mondták, s azzal elmentek.
A kis fenyő csak nézte a testvérét. Zárva volt a szeme, a piros toboz megtépázott ágon függeszkedett. De a gyökerek ahogy megérezték az anyaföldet belekapaszkodtak, olyan erősen, mintha soha nem is akarnák elengedni. A piros tobozorrú fenyő felsóhajtott, kinyitotta a szemét.
- Jól vagy?
- Jól. Szép volt. Dézsába állítottak, feldíszítettek, nagy színes csomagokat tettek az ágaim alá. Szép muzsika szólt, olyan, mintha minden madár együtt énekelt volna. Aztán beszaladt két gyerek. Körbeugráltak, simogattak, hogy jaj de szép, milyen gyönyörű. És képzeld a dobozokban játékok voltak. Baba, mackó, könyvek. A könyvekből gyönyörű történeteket olvastak a felnőttek. Télapóról, fenyőfákról. Minden nap örültek nekem. Egy nap aztán azt mondták vízkereszt van. Leszedték a díszeim, s látod visszahoztak ide hozzád.
- Nem fájt?
- Nem, nem fájt. Nagyon szép volt, jól éreztem magam. Jövőre is hozzájuk szeretnék menni.
Azzal becsukta a szemét, s elaludt. A hulló hó lágyan betakarta. Másnap pedig csikorgó faggyal beköszöntött az igazi tél. A kis fenyő azonban már nem félt. Elhatározta, hogy a tavasszal nagyra nő, s jövőre ő is elmegy a gyerekekhez. Az ószeresre gondolt, vajon neki vannak-e gyerekei? Hozzájuk menne a legszívesebben. Aztán ő is elaludt a hótakaró alatt.
Megjegyzések