Varga Domonkos György: Habocska
Forrás: http://www.gondola.hu/cikkek/68752
Változatlan átvétel
Wrebovszky Vera
2009. december 15. 11:15
Írósors, könyvsors
Beszélgetés Varga Domokos Györggyel – új könyve ürügyén
A Habocska sem egy gyermeki paradicsom, talán éppen ezért szeretik annyira. Hogy mást ne mondjak, bárányhimlőt lehet kapni, tévébetegségbe lehet esni, vagy épp attól tör ki a háború a habfilkók és a koszfilkók között Mesehabországban, hogy az előbbiek vízben, az utóbbiak viszont porban akarják megfürdetni a betévedt verebet…
- Karácsonyra jelent meg új mesekönyve, a Habocska. Nem vész el az óriási kínálatban?
- Bizonyára elvész. De nekem folyamatosan szem előtt van, hiszen óvodákba, iskolákba járok bemutatni, s nem is mindig csak a gyerekeknek és nevelőiknek, tanítóiknak, hanem a szülőknek is. Ilyenkor – persze inkább a felnőtteknek címezve – az írás, az alkotás rejtelmeiről, más jellegű könyveimről is mesélgetek.
- Vagyis a politikai tárgyúakról… Akartam is kérdezni: nem egy tudathasadásos állapot hol gyerekeknek írni, hol felnőtteknek?
- Szerencsére nem. Mind a két esetben lényegében ugyanazt csinálom: az igazat igyekszem megragadni, minél érzékletesebben. Meg-megkérdik a gyerekek, főleg az iskolások, hogy mennyi időbe telik megírni egy könyvet, például a Habocskát. S akkor elmondom nekik, hogy ha azt nézem, hogy az első és az utolsó betűjének leírása között mennyi idő telt el, ez körülbelül három-három és fél hónap. Ám ha azt nézem, hogy egy ilyen mesefüzérbe mennyi szépet és jót, no és mennyi bölcsességét kell beletenni ahhoz, hogy kicsik és nagyok ennyire tudják szeretni, bizony, kellett mind az 57 évem. Gyorsan hozzáteszem: és kellettek Perjés Bernadett csodálatos rajzai, a hangoskönyv-mellékletben pedig Gryllus Vilmos ugyancsak gyönyörű zenéje és Bokor Barna – marosvásárhelyi színész – megkapó előadása.
- Hogy-hogy Gryllus kötélnek állt? Mégiscsak Kossuth-díjas, önt pedig olyan nagyon azért nem jegyzik a mesekönyv-piacon. Sőt, inkább politikai újságíróként tartják számon.
- Hogy jegyeznek vagy nem jegyeznek, ez egy kicsit megint nézőpont kérdése. Előző mesekönyvemről, a Fittyfirityről például film készült, több televízió is bemutatta. De csakugyan nem ez döntött. Hanem… hirtelenjében, ahogy összeszámolom, akár négy okot is fel tudnék sorolni. Ez is csak azt bizonyítja, hogy semmi nem születik csak úgy a semmiből.
- Gondolom, mindenekelőtt tetszett neki a történet.
- Azt hiszem, mindenekelőtt az számított, hogy a véletlenek szerencsés összjátéka folytán a könyv minden alkotójának van kisgyereke. Habár Gryllus Vilmos is közel jár már a hatvanhoz, ugyanúgy van neki egy kisiskolás leánykája, ahogy nekem egy kisiskolás fiam. Hogy ennek milyen nagy jelentősége van, ezt előbb a rajzoló, Perjés Bernadett példáján igazolnám. Őneki éppen olyan idős a kislánya, Olívia, mint könyvünk főszereplője, azaz Habocska. Iszonyú sokat dolgozott a rajzokon, s habár ebben a könyv művészeti vezetését vállaló feleségem, Dénes Krisztina igényességének is nagy szerepe volt, nem kisebb annak, hogy a kicsi Olívia tetszését is el kellett nyerni. Hálaképpen a teremtő közreműködésért, Bernadett titokban meg is örökítette kislánya nevét a könyvben. Mikor megláttam, nagyot kacagtam.
- Hogy-hogy titkokban?
- Képei közül talán a kedvencem az, amelyik a koszfilkó- és a habfilkó-iskolát ábrázolja, rendkívül találóan. Ahogy a koszfilkók lógnak a padokon, a habfilkók pedig feszítenek nagyon fegyelmezetten, rögtön elárulja, hogy a rajzoló tökéletesen beleélte magát a történet minden ízébe, aprócska részletébe. Amikor megláttam az első koszfilkó-rajzát, akkor dőlt el bennem, hogy na, ez a mi emberünk. Amit író nem tudhat a szó eszközeivel ecsetelni, azt ő a kép eszközeivel tökéletesen hozzáillesztette, kikerekítette. Nos, az egyik iskolapadra „karcolta” fel Bernadett a leánykája nevét, így őrizve meg az örökkévalóságnak.
- Örökkévalóságnak? Köztudomású, hogy a könyvek zömét három-négy hónap múltán már küldözgetik vissza a terjesztők…
- Lehet, hogy ők visszaküldözgetik, a Habocskának azonban már semmi nem állhat ellent. Ha lesz még egyáltalán élhető Magyarország, akkor lesz Habocska is. Márpedig én az előbbiben is erősen hiszek… Szóval vettem a fáradságot, és több ezernyi óvodának és iskolának küldtem villámpostán értesítést Habocska megszületéséről. No és azt is megkérdeztem, hogy kérnének-e kóstolót a majdan megjelenő könyvből. Ha ugyanis kérnek, s megírják róla a véleményüket, akkor küldeni fogok nekik egy ajándékpéldányt. Végül úgy bő félszázan voltak, akik véleményezték, s mondhatom, hogy egy-két kivételtől eltekintve mindenki lelkesedett érte: mennyire mai a történet, mégis milyen szép a nyelvezete – megjegyzem, hogy ez Maleczki József felelős szerkesztőnek is köszönhető –, s hogy a gyerekek milyen jól bele tudták képzelni magukat Mesehabországba.
- A kivételek mit kifogásoltak?
- Igazából csak egy olyan óvodavezető akadt, aki éppen azt tette szóvá, amit a többiek dicsértek: szerinte ezek a jelzők, ezek a megfogalmazások, mint például a „mocskos”, a „disznóság”, az „anyaszült meztelen”, a „koszfilkó”, az „anyád nem ütött agyon?”, tehát ezek hétköznapiak és stílustalanok. Szerencsére a gyerekek – és a nevelők zöme – egyáltalán nem így gondolja. Ha látná a szemek ragyogását, ahogy a mesét hallgatják! Hát még a közös játszást! Ezt annyira szeretik, hogy már nem is megyek el úgy sehova, hogy ne játszanánk el közösen a Habocska 12 meséjének valamelyikét!
- Ott helyben betanulják?
- Ennél azért egyszerűbben megy. Bár arra is volt példa, méghozzá Budapesten, a Liliomkert Katolikus Óvodában, hogy a gyerekek a Habfilkó-himnusz eléneklésével köszöntöttek. Megható volt! Az ilyenek miatt mondom, hogy a Habocskának többé nem lehet ellent állni, nem lehet sutba vágni… Szóval, megkérdezem tőlük, ki akar habfilkó lenni, ki akar koszfilkó, ki Habocska, ki Habkirály, s így tovább. Meglepődve tapasztaltam különben, hogy koszfilkókból szinte soha nincs hiány, sőt, nem egyszer többen jelentkeztek koszfilkónak, mint habfilkónak. Ez azt mutatja, hogy a gyerekek is pontosan megértik a történet lényegét: az életet nem lehet berendezni sem a habfilkók, sem a koszfilkók nélkül. Mindenkinek megvan a maga szerepe, s ezt nem csak tudomásul kell venni, de érdemes örülni tudni neki. Ahogy az öreg, bölcs Habkirály mondja alattvalóinak egy ütközet után: „megparancsolom élőnek és holtnak, Mesehabország minden alattvalójának: mától fogva nézzen túl a saját orra hegyén!”
- S ezek a kis gyerekek megértenék az ilyen nagy ívű életfilozófiát?
- Ha nem azt mondom nekik, hogy tiszteld a másságot, legyél toleráns, meg egyéb sületlenségeket, hanem azt, hogy nézz túl az orrod hegyén, akkor megértik. Mert ez képes beszéd. Ebből rögtön megérti, hogy ha jót akar, másra is oda kell figyelni… Tehát azt kezdtem el mondani, hogy kiválasztjuk a szereplőket. Utána belefogok valamelyik történet hangos olvasásába, s nekik mindig csak azt kell csinálniuk, mondaniuk, ami éppen soron következik. Még nem akadt hely, ahol ne élvezték, ne szerették volna. Sőt Szentendrén egy általános iskola negyedik osztálya arra is egy emberként vállalkozott, hogy rendes színdarabként előadja az egyik Habocska-mesét, hogy mást ne mondjak, például óvodákban.
- Erre mondja Ön, hogy teljes a siker…
- Vigyázat, nem mondtam ilyet! Ha csak azt nézem, persze, hogy mi született meg, s szerethető-e, akkor valóban így érzem. Ám attól még nagyon messze vagyunk, hogy a Habocska elnyerje a szerintem őt megillető helyet a magyar gyermekirodalomban. Igazából, persze, nem is nekem kellene foglalkoznom ezzel, ám a mai szellemi közélet szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy kiválassza a jót, a méltán örökbecsűt.
- De ezt nem azért mondja, mert önt éppen nem választották ki?
- Mivel újságíróként dolgoztam hosszú ideig, akadnak a szakmában, akik megbecsülnek, itt-ott ez-az megjelenik rólam. Tehát nem magamról beszélek elsősorban. Megítélésem szerint a tavalyi év egyik legnagyobb szépirodalmi remeke Verzár Éva könyve, a Mire megvirrad (Ma székely balladák) volt, de megemlíthetném Benke László könyvét is, az Otthonkeresőt. Ugyan, hányan hallottak róluk? S hány olyan ragyogó tehetségről, ragyogó műről nem hallottam magam sem, aki ettől még létezik, csak éppen fullad meg az érdektelenségtől. Én azonban nem „szeretek”, nem akarok fulladozni. Inkább elvégzem azt is, amit nem az én dolgom: például a könyveimmel házalok.
- Erre szokták kérdezni: és meg lehet élni ebből?
- Csak ebből nem. Hisz láthatta, akármit viszek is a táskámban, akármilyen értékeset kínálgatok, több ezer megkeresettből – képletesen szólva – csupán százan szólnak ki a kaputelefonon, csak ötvenen állnak szóba velem, s csak húszan eresztenek be. Van azonban nekem egy csodás tulajdonságom – hála a jó Istennek! Mindig a jóra siklik a tekintetem. Volt, hogy több mint négyszáz kilométert utaztam oda-vissza, tartottam egy kis előadást, jót játszottunk a gyerekekkel, odaadtam az ajándékkönyvet, de még egy kávéval sem kínáltak meg. S erre azt mondom, hogy nem érdekes. Nem ezzel kell foglalkozni. Hanem azzal, hogy másutt viszont a szívüket is beletették. Mint Zsuzsa néni a Liliomkert Katolikus Óvodában, sőt ott minden óvónő és minden kis óvodás, mindjárt mutatok néhány képet… Vagy Győri Zsuzsa Hajdúszoboszlón, Láng Helga Szentendrén, Fekete Mária Balotaszálláson… Egyik alkalommal az egyik kis szereplőm, már kabátban, elmenőben, visszafordult az ajtóból, s úgy mondta: „Jó lenne, ha máskor is eljönnél.” Hazafelé, a sötét autóban ülve eszembe villant ez jelenet. S akkor fogalmazódott meg bennem: ha én valahol éppen semmit nem kapnék is, ha semmit nem vásárolnának tőlem vagy ezért, vagy azért, vagy szegénységből, vagy fukarságból, vagy másért, én akkor sem felejthetem el azt soha, hogy amit adok, az a gyerekeknek öröm, s nekik örömet szerezni, az életet így gazdagítani, ez magunknak is a legnagyobb ajándék.
- De ebből nem lesz kenyérrevaló.
- Ez nagy tévedés! Lesz, csak az a nagy kérdés, hogy mikor. Kétségkívül, egyfajta versenyfutás zajlik most Magyarországon is, a világban is. Nálunk kenyérgondja még a jó íróknak is – feltéve, hogy nem a hatalmat szolgálják – attól van, hogy egy elvetélt pénzközpontú világot sikerült itt kialakítani, amely inkább a törtetőknek, csalóknak, szélhámosoknak, hatalommániásoknak kedvez. A könyveimmel és előadásaimmal én azon dolgozom, hogy ez a fajta világ megszűnjék, s helyébe új, sokkal értelmesebb épüljön. Amennyire sikerül ez a törekvésem, annyira várható, hogy nekem is könnyebb lesz. Különben már most is a szerencsésebbek közé tartozom…
- A könyvből látom, hogy az egyik bank támogatta a Habocska kiadását.
- Valóban, ezért is mondtam, amit mondtam. De a legújabb könyvem kiadásánál – ez egy felnőtteknek szóló mesekönyv – már nem egy bank, hanem egy óvodavezető segített. Ezt is jelképerejűnek gondolom. Mint ahogy azt is, hogy egy másik könyvem a Magyarok Szövetsége berkein belül készült interjúkötet, beszélgetés ennek vezetőjével, Vukics Ferenccel. Ugyanis úgy vélem, hogy elodázhatatlan a civil társadalom cselekvő erejének minden szintű táplálása, összefogása, kiaknázása. Az óvodásoktól kezdve, egészen a felnőttekig. Erről jut eszembe, hogy a felnőtteknek szóló mesekönyv fő darabja A csúf kiskacsa c. kisregény – s most minden erőmet és szerénységemet össze kell szednem, nehogy elkezdjem a nagyszerűségét taglalni –, ám van ott még öt kisebb állatmese is, köztük A gólya és a béka. Tény, hogy Gryllus Vilmossal egy középiskolába jártunk, de ennyi idő multán a kapcsolatfelvételt igazából ez a mese indokolta. Ugyanis ebben a béka Gryllus egyik dalát énekli… de többet erről most nem mondanék. Csupán annyit, hogy ez a kis mese apának is, lányának is tetszett, tehát nem tűnhetett puszta tolakodásnak, amikor a Habocskával kopogtattam be hozzájuk. S aztán olyan gyönyörű muzsikát írt is hozzá, hogy némán megöleltem érte.
- S mi lesz a következő mese, amellyel kopogtatni készül?
- Szerencsére motoszkál már egy újabb a fejemben... Méghozzá egy különleges bolhamese.
- Mitől különleges?
- Majd meglátja.
- Ezek szerint töretlen a bizodalma, hogy megint lesz segítője, s a következő könyve is napvilágot láthat.
- Csakugyan töretlen, de csak azért, mert pár éve felfigyeltem valamire. Nem mondom, hogy az én családomat nem emésztik anyagi gondok, de állítom, hogy a valóságos gondoknál sokkal jobban emészti a tőlük való félelem, szorongás. Eddig ha nagy bajban voltam, mindig – szinte csodaszerűen – érkezett a segítség. Olyan segítséget persze nem kapok, s talán mint író, nem is kaphatok, hogy anyagilag jó előre biztosítva legyen a jövőnk, nyugodtan hátradőlhessek, csak a könyvírással kelljen foglalkoznom, s ne kelljen se hírt vernem, se házalnom, se könyvtornyokat cipelnem, ide-oda rakosgatnom. Nem tudom, hogy ha egyszer egy ilyen paradicsomi állapotba kerülnék, egyáltalán maradna-e még mondandóm a világnak. A Habocska sem egy gyermeki paradicsom, talán éppen ezért szeretik annyira. Hogy mást ne mondjak, bárányhimlőt lehet kapni, tévébetegségbe lehet esni, vagy épp attól tör ki a háború a habfilkók és a koszfilkók között Mesehabországban, hogy az előbbiek vízben, az utóbbiak viszont porban akarják a betévedt verebet megfürdetni, mert ezt gondolják helyénvalónak…
Megjegyzések