2010. június 12., szombat

A mindentvarró tű, G. Szász Ilona - Szegedi Katalin

Az utóbbi időben kezdett elveszni a lényeg, amiért ezt a blogot indítottam, mert idegesített, hogy sehol nem találtam normális leírást a könyvekről.És újabban én sem írtam, amiért elnézést.
Bevallom a mostani könyvvel várni akartam, amíg az ÉS-ben megjelenik Lovász Andrea kritikája, főleg hogy a bevezető pontosan lefedi a gondolataimat.
Most mégis megírom, hiszen én is egy másik elemzési módon kezdtem itt írni, amire talán szükség van... A többit gondoljátok hozzá.

Szegedi Katalinról, A Mindentvarró Tű illusztrátoráról már nagyon régóta szeretnék írni, de egy ilyen profi illusztrátorról nem akartam csak úgy, így halogatom már egy ideje.
Most, hogy a VI. GYIF-en megvettem az új könyvét, és személyesen is találkoztam vele, (nem is akármilyen társaságban,) és elolvastam egypár interjút nekilátok.
A Mindentvarró Tű képeit, elkészültüket végig nyomon lehetett követni Kata blogján, az utolsó képnél pedig a szövegből is kaphattunk ízelítőt. Miatta, azaz az "képbeálmodó" miatt, hatalmas várakozás előzte meg a könyvet. Pláne, ahogy lassan kiderültek a részletek. Hiszen Szegedi Katalin annyira magáénak érezte a történetet, hogy:
"Ebben a munkában régi fotókat használtam fel. De nem akármilyeneket: családi fotókat. Nekem ugyanis borzasztó fontos, hogy amihez nyúlok, ahhoz legyen valami személyes kötődésem. Így büszkén mondhatom, hogy Málika varrókisasszony a képeimen nem más, mint anyai nagymamám, aki egy gyönyörű asszony volt. Ráadásul nagyon szoros kapcsolat volt köztünk az én születésemtől kezdve az ő haláláig. Ilyen értelemben egyfajta emléket állítok neki ebben a könyvben. De mások is felbukkannak a családi albumból, például anyukám kiskori képe, vagy éppen az enyém: én vagyok az egyik képen a vásott kisgyerek, akibe belebújik az ördög. Talán mindez válasz a kérdésedre: azt hiszem, nem valami képzeletbeli világba vágyom, még csak nem is vissza a múltba, az viszont nagyon fontos nekem." (forrás: Pagony)

És a képvarázsló személyesen is elbűvölt (mert dedikált példányunk van ám!), meg a kócosomat is, mert ő volt az első, aki nem a csigabigákat a fején, (biztos, mert ő is pontosan tudja milyen az), hanem a babáját dicsérte meg. Ezek után nem csoda, hogy este letelepedtünk és mesélni kezdtünk.
A varázslat azonban megszűnt, pontosan ott, ahol a történetben kezdődik.
G. Szász Ilona gyönyörűen fogalmaz, elringat, elandalít, van a bevezetésnek valami krúdys hangulata, ahogy megidézi a boldog békeidőket, a polgári világ, majd a varrószalonok hangulatát.
Ezt aztán igazolta is a szerzővel olvasott interjú:
"A kezdésnél Krúdy-s (sic!) hangulatom támadt, arra gondoltam, hogy egy kisvárosban, ahol látszólag mindenki ismeri a másikat, milyen sorsok lappanganak a hétköznapi látszatok mögött. Abban a változatban Málika öregkisasszony maradt, ami bélyeg volt még az én gyermekkoromban is egy nőn.
Másfelől kispolgári világ tárgyi kultúráját szerettem volna megörökíteni, tovább adni. Érdeklődést kelteni a gyerekekben, csak a megszemélyesítések és csodák révén lehet, amit egy archetipikus jegyeket mutató történe, azaz egy tündérmese szerves részeként tudok csak elképzelni.
A "dédanyáink idejében" mesekezdést kicsit provokatívnak szántam (sokan már azt sem tudják, kik a dédszüleik), kicsit időbeni hídnak a mesei "réges-régen" és mai világunk között.
A mese szereplői és tárgyai megmutatkoznak a maguk hétköznapiságában, majd mágikus mivoltukban. Egy hétköznapi, rozsdás olló diktátorként, sértődöttségében el akarja pusztítani a világot, a varrógép táltos gebévé változik, a Tű mindent megvarr.
Aranyhal helyett hasznavehetetlen halacskát fog Cérnácska szabócska, aki hétköznapiságában is kimenti a bajból. Majd a Világvége, a Pokol és a Menny után visszasimulnak a kisváros hétköznapi életébe.
(Ne felejtsük el, hogy a könyvtár, amelyben dolgozom, egy külvárosi lakótelep közepén áll.) A színház és az irodalom ránevelt, hogy képekben, pontosan és fecsegés nélkül írjak."

És igen, pontosan az utolsó mondat miatt lesz varázstörő a könyv. Valójában az első szakadás ott keletkezett, amikor az úri miliőt idéző szövegben megjelent Cérnácska Szabócska Málika által használt neve: Józsi.
"- Örökké várni fogom magát, Józsi!"
Tudom én, hogy teljesen adekvált a mondat, de akkor is stílustörőnek érzem. Stirc József, Józsi kisebbítése, a másik úri kérő nevével is elég lenne: Paszomány Tivald. (Jól kapcsolódik, hogy a pöttyös/csíkos lányregényekben is mindig idegen hangzású neve volt az úri fiúknak, akik személyisége  nem volt túl szimpatikus, vagy kicsit furcsa, megmentésre váró figurákként jelentek meg, de a jelenség előképe volt a szerelmes füzetek gazdag "királyfiainak" is.)
Szóval (szerintem) nem kellett volna "Józsivá" lefokozni, épp elég, hogy Stircnek hívják.

(Stircelés: Az egyik leggyakoribb művelet: két olyan rész összevarrása, amelyeket az összevarrást követően egymással szemben úgy fordítunk ki, hogy a varrásráhagyás végül a két rész közé kerüljön (lásd még az alátétnél is). A stircelés lényegében egy-egy szabott szél (például nyakkivágás) speciális eldolgozása. Munkaigényesebb, de szebb, pontosabb, profibb az egyszerű visszahajtásnál, ami – például formára szabott nyakkivágások esetében – technikailag nem is lehetséges. Stirceléses módszerrel vastagabb kabátokba, de bőrből varrt holmikba gomblyukat is készíthetünk.) Forrás

És aztán csak egy oldalon keresztül következik a táltosparipa bemutatása, majd minden próbatétel nélkül, még a cipőtalpa sem kopott el a Világ Végéig!, sittysutty megkapja a tűt. És a felelősséget fel sem fogva szépen elindul haza, a táltosparipa nélkül. Igaz előtte varázsló tálentumát megcsillogtatva gyorsan cérnát sodor négy elemből, rigmusból.
A világ végén domb van, ami után egy erdő jön. Az nem derül ki, de kitalálható, hogy Cérnácska Szabócska Magellán, vagy ha úgy tetszik Willy Fog nyomán, föld körüli úton megy haza.

És itt jönnek a próbák, mert a Málikától megszökött varróolló Cápafogú Konrád felesküdött a világ elveszejtésére.(sic! Csukás István Pompom meséi: körbevágó körömollóra) És itt megint lépünk egyet a mesék világából a mítoszok, hiedelmek földjére. Az Álomfogó Pók hálójával kezdi. (Az álomfogó háló az indiánoktól származó  kultikus tárgy.) Ezt vágja el Konrád és foltozza össze Szabócska. És hogy az olvasó végképp elveszítse a fonalat, vagy cérnát, esetleg leejtse a szemet, jön Tücsök Lovag, az udvari dalnok.

Nos, nálam itt kissé nagyobbat szakadt a meseszövet, a népmesei elemek után mitikus elemek, aztán meg lovagkor beemelése, mindez krúdys, nosztalgikus, boldog békeidős környezetben.És ehhez jön a 6. fejezetben Dante, meg a pokol 7 bugyra. Jó, lehet népmesei elem is. Pláne, hogy a zsákokban ülő ördögöcskék a blattot verik.

Ez amúgy a könyvben az egyik kedvenc oldalpárom, nemcsak Szegedi Katalin gyerekkori képe miatt, hanem hogy az egyik ördög (nyilván csal) és nemcsak "Fedák Sári"-t mond, hanem fel is mutatja a kártyalapot. Itt érdekességek erről.

Summa sumárum Cápafogú szépen szétvagdossa a pokol bugyrait, Cérnácska Szabócska meg összevarrja, először egy szarvacskát, aztán a megsegített ördög összefogdossa cérnával a többit. 2. próba tehát kipipálva, Cápafogú Konrád felbőszítve.
Utóbbi mérgében az egekre tör, ami szintén kissé közhelyesnek számító motívum, ha akarom bibliai (Bábel tornya), ha akarom indiai, ha akarom József Attilai (Indiában, hol éjjel a vadak) etc.

A 3. próbában az álomfogó (föld), ördög (tűz) után a tenger (víz) jön, visszadobja az igézéssel fogott halat, (még egy mesemotívum) aki aztán megmenti az életét. Az ég kettévágását (levegő) a szövegből sajnos nem tudjuk meg, azt viszont igen, hogy Cérnácska Szabócska a Mindentvarró Tűt dárda/kardként használva elpusztítja Cápafogú Konrádot, majd megvarrja az eget.
A történet gyors (egyoldalnyi) véget ér. A író így beszél a történet befejezéséről:
"Málika alakja mégsem anyámat formázza, hanem nagyapám egyik hugáét, a törékeny Katinkáét, aki valóban varrónő volt, és aki háborús tragédia miatt sohasem ment férjhez. Málika tudnillik az első, vagy nevezzük felnőtt verziónak, vénkisasszony marad.
Cérnácska szabócska ebben a változatban a mennybolt kettévágása után magát fűzte a tű fokába, azzal varrta meg a hasadást. Mondai vég volt: örökre ott maradt az ég boltozatján (Tejút).
De bizony ez nagy szomorúságot váltott ki a többnyire felnőtt olvasókból, akiknek a véleményét kértem. Így aztán a monda helyett valódi mesei befejezést kapott a történet."

Én itt találtam meg az elvesztett szemet, vagy vettem fel a szálat, esetleg foltozódott be a szakadás. Az első igézője a tűhöz Cérnácska Szabócskának 3 elemet sodort össze fonallá, itt meglesz mind a négy.
A népmesei elemekre is csomót köt, elvarrja a szálat. Egyébként sem ismeretlen ez a fajta szerkesztés a népmesében, azaz könnyen megszerezni a "kincset", és utána kiállni az érdem próbáit.
Szerkezetileg helyére kerül minden. Ami mégis zavar, hogy sok olyan elemre épít a könyv, amit a célkorosztály nem tudhat.
Számomra, ahogy utaltam is rá, szűkszavú a szöveg. A hangulat ugyan krúdys, de a szöveg kevésbé. Ehhez a fajta hangulathoz én több jelzőt vártam volna, több mellékmondatot, több mesét.
Néhol ezt megkapjuk érdekes módon, pl. az Álomfogó póknál, ördögöknél hosszabb, míg a tű megtalálása, és az olló legyőzése túl rövidre sikerült.
A befejezés meg végképp rövid. Ha már miliő, nekem bizony innen hiányzik még a visszahelyezkedés, a keret. (Nem tudom igaz-e, de talán a happy end-re változtatás miatt van így.)

Azt gondolom, hogy az illusztráció az, ami miatt igazán jó lesz a mű. Elviszi a hátán a történetet, elmondja azt, amit az író nem mondott el. Kiegészíti, reflektál, és megteremti a mesei rész hangulatát is.
A kollázstechnika alkalmazásának köszönhetően pedig a varrószalon is megelevenedik, folyamatosan jelenlévő lesz a történetben.
Ha úgy tetszik az illusztráció a cérna, amely a Mindentvarró Tűbe fűzve összevarrja és összetartja, hordhatóvá, viselhetővé teszi a ruhát, olvashatóvá a könyvet.
És emiatt válik a Szegedi Katalin által illusztrált könyvgyűjteményünk előkelő darabjává a könyv.

Interjú
G. Szász Ilonával
Szegedi Katalinnal és a Papiruszportálon egy másik
Lovász Andrea írása
Szegedi Katalin életrajz
cikk az ekulturán
cikk a Papiruszportálon
cikk a napocska.hu-n

3 megjegyzés:

Anna írta...

Olyan, mintha pont ott vennéd fel a fonalat/cérnát ;) ahol Lovász
Andrea elejti. Olyan ez a könyv, mint egy műalkotás, és nem szabadulok
a gondolattól, hogy G. Szász Ilonának ezt a történetet
felnőttirodalomként kellett volna megírnia. Létezik felnőtt mese is.
Miért hiszi mindenki, hogy mese=gyerek? A saját gyerekkoromból
komolyan mondom egyetlen olyan mesére sem emlékszem, ami igazából ne lett volna sokkoló, vagy érthetetlen.
Ki a könyv szerkesztője? Nagyon érdekelne. Kíváncsi vagyok milyen
könyveket szerkesztett a mindentvarró tű előtt.
Nagyon élveztem ezt az írást.
Köszönöm

Pöszke írta...

Tipográfia Gregor László
szerk. Boldizsár Ildikó
felelős szerk. Mihály Krisztina

Vicces, hogy az írod olyan mintha ott venném fel, ahol Andrea letette. Nem olyan, pontosan az. :D
Akkor átment, direkt volt. Köszi.

Lovász Andrea írta...

Kösi, Pöszke!