Égen-földön páratlan - Vojtina Bábszínház

Van egy város, tudjátok, ahol a háromféle föld összeér, ahol a város széles útjain szabadon jár a szél, s a lélek is. Ahol a Nagytemplomról hiányzik a kupola, s "lezáratlansága" közvetlen utat nyit az ég felé, ahol könnyű az átjárás a szivárványon, napsugáron.
Van egy kis ház, ahová az álmok nyugodni járnak, ahol a mögötted záródó ajtó kirekeszti a világot, ahol a törött összeforr, ahol meserajzolóba botlunk a folyosón, és mese nő a léptünk nyomán.
Itt minden a gyerekekről szól, a legapróbb részlet is értük van, ahol élnek az értékek, és életre kelnek a mesék, játszani hívnak, megérintenek.
Debrecenről beszélek, és a Nagytemplom mögötti Vojtina Bábszínházról.

Zeneszó hív a terembe, harangszó zendül, kristályhang csendül, szívet nyit az énekszó. Nehéz szavakat találni arra a csodára, amit kaptam itt, arra az élményre, amit hazavihetünk.
Összhang tölti ki a ház minden egyes elemét. Nem csupán a játékosok, színészek, rendező és igazgató között. A portás, a takarítók között is, egyformán fontos részei a nagy egésznek, leképezik azt az összhangot, amely ezáltal az előadásaikat, játékaikat tervezett és tervezetlen mozdulataikat egyaránt áthatja. Vojtinásnak lenni kitüntetés.

"-Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa: "

                                             (Arany János)

Nincs az a gyerek, aki ezt ne érezné meg. Amikor Debrecenbe érkeztem, úgy gondoltam nem egyhamar jövök vissza, hiszen olyan messze van. Még el sem mentem és máris minden sejtem visszavágyik, mert ilyen emberek élnek benne. Jó volna, ha mindenki utazhatna egyszer a Vojtina 530-as járatán, Égen-földön...

Teremtik a csodát, munkával odafigyeléssel, végtelen alázattal, odafordulással.
Három típusú játékot láttam a két nap során, amit a Bábszínházban tölthettem, de tudom, hogy a világ minden gyerekének megmutatnám. Segítsetek!

Nagyon tetszett, ahogy az ősi, eredeti népmesekincshez, népdalokhoz nyúlnak, ahogy átgondoltan szövik bele a motívumokat, legyen az bár keresztény vagy néphagyomány.
Hogy minden tárgy, anyag szerves, természetes, semmi sem mű, vagy sorozattermék.

A mai Hamuban sült pogácsa című játékban szerettem Terka gondos háziasszonyságát, finom jelenlétét, Rozka végtelen figyelmét, odafordulását, Kata alakváltásait, Kriszta mozdulatainak, mimikájának kifejezőerejét, Réka "legénykéit" és csodálatos énekhangját, Kero zenemeséjét, ahogy egyszerre tudta a figyelmét a játszók és a figyelők között megosztani.

Nehéz volt elmenni, a hátam mögött lassan bezáruló ajtó könnyeket csalt a szemembe, mégis öröm volt a szívemben, az orrom még őrizte műhelyből hozott ragasztóillatot, a lelkem a kimondott és kimondatlan szavakat, az eszem a felszívott tudást.

Aztán csak hasaltam az ágyon, és biztosan tudtam, hogy soha többé nem bírom úgy megmozdítani magam, hogy ne  figyelnék még jobban, még koncentráltabban arra a hatásra, amit ezzel mások felé, különösen a gyerekek felé közvetíthetek.

Szeretném, ha mindenki részese lehetne a csodának. Mit írhatnék még? Menjetek el Debrecenbe, érdemes.