2011. március 18., péntek

Nyilasi Judit: Wan-Wan és a kacagóvirágok

Aki régebb óta olvas, az tudja, hogy Agócs Írisz rajongók vagyunk, mármint én meg a gyerekek. Pedig most nem (csak) jót fogok írni. A dolog úgy áll, hogy mikor először megláttam Nyilasi Judit könyvének borítóját igencsak elcsodálkoztam, hogy lehet ilyen ronda, vicsorgó sárkányt gyerekkönyv borítóra tenni?
Megmagyarázom, tudjátok vannak azok a trükkös érzékcsalódáson alapuló rajzok, amik állítólag szemtornásztatásra is jók. Na így jártam a borítóval a monitoron keresztül, az üveg, a három színes virág középen, a közelebb lévő szárny és a zöld fej, ami elbújik az "és" kötőszó mögé szép szimmetrikus háromszöget adott ki, és én bizony elnéztem a közepét vicsorgó  sárkányarcnak. Mikor kézbe vettem a könyvet (sokkal később, mert nem fűlt a fogam hozzá) láttam azonnal, hogy egy rendes egyfejűről van szó, aki minden csak épp nem ijesztő, de mégis azt gondolom, hogy a kép nem igazán szerencsés, és még szerencsétlenebb választás volt címlapra tenni. Na mindegy.
Itt egy rendes kép Wan-Wanról Írisz blogáról:
Lássuk be, vagy valljam be, nem túl nagy lelkesedéssel láttam olvasásnak, illetve felolvasásnak. Ez, vagy az életkorral fogtam mellé nem tudom, mindenesetre alaposan faképnél, pontosabban könyvképnél hagytak, és azóta sem kérték újra a mesét. Én azért becsülettel elolvastam, fintorogva.
Első olvasat:
Biztos Süsüvel van a baj, rajta kívül nem rúghatnak egyfejűek labdába a mesepiacon? Pedig ez a szegény Wan-Wan amúgy aranyos sárkány. Házias, bambuszt(!) termeszt (miért pont bambuszt? kínai importsárkány lenne?), és egy eperlepkével él együtt. Ja és kertészetet  tanul, (Süsü is szereti a virágokat, meg a lepkéket,) a lepke meg igazi művész, táncművész, ha úgy tetszik.
Semmi extra, a lepkénk megbetegszik, akinek amúgy Leperke (lepke+eper=szóösszerántás ötletes! :D ) a neve. Wan-Wan nem orvoshoz megy, hanem a könyvtárba, ahol külön polc van a lepkékről szóló könyveknek.
Komolyan el tudom képzelni azt a gyereket, aki nekiáll faggatózni:
- Anyu, hol laktak? Sárkányvárosban? Ott mindenki sárkány volt?
- Anyu, ott mindenkinek lepkéje volt? A sárkányoknál a lepke a háziállat?
- Anyu akkor a könyvtáros az orvos is?
Az utolsó kérdésre tudom a választ!
Viccet félretéve, egyébként ez mind nem is fontos, ami sokkal megdöbbentőbb, Wan-Wan rájön, hogy mi Leperke baja, hazarohan, összecsomagol s otthon hagyja a nagybeteg barátját három napra segítség nélkül. Jó hogy dadog, meg félős, de ez volt a legésszerűtlenebb a könyvben, hogy a számomra legfontosabb lényt nagybetegen, segítség nélkül otthagyom. Egy csésze teával, mézes szőlővel. De a kertben az öntözést azért beállítja!
Három napos repülés után odaér a Holdkapu közelébe, ahol Mzu a mókus segítségét kell kérnie a kapu megtalálásához. A mókus, aki hajszálra mintha Tersánszky Misi mókusából lépett volna elő, relaxálásra buzdítja. Ez persze bejön, csak kicsit másképp.
Hősünk természetesen pont azt a kérdést kapja a kaputól, amire a legjobban tudja a választ, (erre még visszatérek,) miért is emlékeztet ez engem a Hollóháti házát záró "ajtóra" a Harry Potterből?
Virágok megvannak, irány haza, természetesen elülteti a virágokat, szerencsére másnapra Leperke egészen jól  lesz a nevetésterápiától, olyannyira, hogy még az egyéni mozdulatát is megtalálja, és Wan-Wan is levizsgázik végre bambusztermesztésből, sőt még a dadogását is elfelejti.
És most jöjjön a DE. Elég sokat gondolkodtam a könyvön. Ami végül megfogott benne másodszori, harmadszori olvasásra, hogy remekül lehet olvasás közben hanggal karaktert teremteni (a Liza és Micsoda egyik előnye is ez, de erről legközelebb), illetve maga Wan-Wan.
Kicsit Süsü, kicsit olyan kínai szerencsesárkány forma, ahogy kertészkedést tanul, de semmiképpen sem a klasszikus európai mesehagyományban keresném a gyökereit. Legalábbis nem a távoliban.
A másik, hogy olyan problémával foglalkozik, ami jó pár embert érint, mégis keveset beszélünk róla. A dadogást.
Wan-Wan ugyanis dadog, és természetesen magán viseli ennek egyéb jegyeit is, félénk, visszahúzódó, konfliktuskerülő típus, nem megy el vizsgázni bambusztermesztésből, mert fél, hogy kinevetik. A könyvtárba is csak Leperke miatt merészkedik be, mert fél a könyvtárostól és a nevetségességtől.

© Szathmáry Nóra
Máig nem felejtem el annak a kislánynak és a nagyapjának az arcát, akikkel egyszer együtt homokoztunk. Szokásos homokozós, kisgyerekes történet, csak épp  mind a két kislány inkább a félénk kategória volt (az enyém is), hosszas unszolásra elfogadták tőlünk a játékot, mikor egyszercsak odakutyorodott mellém a lányka és elkezdett mesélni mindenfélét. Én meg hallgattam, s közben homokoztunk. Néha visszakérdeztem. A nagyapa meg ült s nézett (ismertük amúgy egymást). A kislány ugyanis dadogott, elég erősen. Később aztán elmesélte, hogy a lányka helyett mindig mindenki befejezi a mondatot, szavakat, illetve tudják, hogy mi miatt dadog, de... na mindegy ez már nem ide tartozik.

Miért meséltem mégis el? Mert néhány nagyon fontos dolgot is megtanít a könyv Wan-Wan és Leperke kapcsolatával.
Egyrészt Leperke, mivel nem zavarja Wan-Wan dadogása, ezért nem is értheti, veheti észre, hogy a sárkányt ez feszélyezi. És ez minden problémára igaz. Ami bennünket zavar, afelett legtöbbször elsiklanak mások, mi magunk vagyunk, akik felnagyítjuk, láthatóvá tesszük a problémákat. A szeretet nem egy tulajdonságon múlik, hanem a nagy egészen. (olyannyira közhelyes, hogy már el sem hisszük)
Másrészt tudni kell elfogadni a szeretetet, és Wan-Wannak ez megy. Jól megvannak Leperkével, ahogy a gyerekek is egymással. A konfliktusokat a mi felnőtt elvárásaink generálják.
Harmadrészt a barátság nem önfeladás. Igenis be kell állítani az öntözőrendszert, össze kell rakni az útibőröndöt, mielőtt a világ vagy a barátunk megmentésére indulunk. A kapkodással nem megyünk semmire. (Írja ezt egy kóros kapkodó. :D ) Képzeljétek csak el, ha Wan-Wan nem vitt volna vázát a virágoknak, vagy hálózsákot. Akkor sem ért volna oda hamarabb, csak rosszabbul érezte volna magát közben. Segített volna ezzel a barátján?
Negyedrészt mindig csak annyit kell adni, amennyire a másiknak szüksége van, vagy el tud/akar fogadni. Hajlamosak vagyunk mások helyett "érted" címszóval mindent megoldani, odaadni, feláldozni, s várjuk a hálát. Wan-Wan pont annyit tesz, amennyi szükséges. Alkalmazza a keleti filozófiát. (Mondom én, hogy importsárkány. :) )
Odakészíti a teát, ennivalót s megy a gyógyszerért. Hazaér s elülteti a virágokat s lefekszik aludni. Másnap elmegy vizsgázni. Többet úgysem tehet. De nem is kell.
Leperke sem ad fel semmit, vannak közös dolgaik, de mindegyiküknek megvan a maga hobbija.

És végül még egy nagyon fontos dolog, ha Wan-Wan szemszögéből nézzük a Holdkapu kinyitását, ami elég egyszerűnek látszik, végtére is csak egy kérdésre kell válaszolni, s aztán gyorsan cselekedni, akkor hamar rádöbbenünk, hogy neki ez hihetetlen sárkányt próbáló feladat.
Beszélni kell! Válaszolni! - Hiszen vizsgázni sem mert elmenni.
Gyorsan dönteni és cselekedni, holott ő egy türelmes, tervező típus, aki szívesen bíbelődik növényekkel.

A gyerekekkel kapcsolatban szülőként hajlamosak vagyunk elbagatellizálni a problémáikat. "Ó, ha nekem csak ennyi gondom lenne! Fene a jó dolgodat fiam, majd megtudod mi az igazi...!" - ismerős mondatok, ugye?
És itt hadd fejezzem be. Én megszerettem végül a sárkányt, s pár év múlva újra próbálkozom vele a gyerekeimnél.

5 megjegyzés:

viperaeva írta...

Én ezt a könyvet most nem a három évesemnek olvastam, hanem magamnak, és egy lepkekiállításhoz kapcsolódva ajánlottam olvasmánynak. Korábban olvastam egy interjút Nyilasi Judittal, ezért nem volt újdonság, hogy a szereplők valamilyen fogyatékkal élnek, és utólag sajnálom, hogy előre tudtam... Üdítő, kedves könyv. Szerintem ahogy egy képzőművész megteheti, hogy keret nélkül alkot, egy teljes falfelületre, megteheti a meseíró is, hogy nem építi ki teljesen a mese világát, nincs más sárkány, csak Wan Wan. Eszter?

Ny. Judit írta...

Köszönöm az írást, nagyon jó volt olvasni! :)

http://www.facebook.com/#!/pages/Wan-Wan-s%C3%A1rk%C3%A1ny/123143507715030

nretzse, Pöszke írta...

Éva, persze. Valamit a képzelete is kell bízni.Bírom, hogy újabban a mesekönyvekben meg van adva a szereplők címe (utca, házszám), pl. a Pipogyában is.
Majd megkeresem az interjút. Ez most kutatásmentes írás volt. :)

Judit, én köszönöm a figyelmet, s mi olvasók a könyvet! :)

Between írta...

Tudni elfogadni a szeretetet, barátságban nem önfeladni, szükség szerint adni! Gyönyörű hármas.

Kata írta...

Between: like! Pöszke: megalike! :)