2011. május 22., vasárnap

Fehér Klára és Zsoli

92 éve született Fehér Klára. 
Ajánlás: Igazából mikor erre rájöttem, akkor már fejben félig megírtam ezt a bejegyzést, van ugyanis egy egész "bolhászsáknyi" olvasóm, egyenesen a Négyszögletű Kerek Erdőből. (Nem linkelem őket ide be, majd idekommentelik magukat, ha akarják.) Nekik és a tanító nénijüknek ajánlom ezt a bejegyzést.
Szóval a lelkes tanító nénijükről a saját tanító nénim jutott eszembe, akivel szerencsére még össze-összetalálkozom az én poros kisalföldi városkámban, mi több a lányomnak is elmeséltem, hogy ez a néni tanított engem olvasni.
Piroska néni annak idején, amikor még szó sem volt élményközpontúságról, oktatási paradigmaváltásról, nem temettük az olvasást sem, és egyáltalán, szóval első osztályban minden reggel (vagy tán csak hétfőnként) elolvasott nekünk egy-egy fejezetet Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem című könyvéből. Olyan mélyen belém ivódott a könyv, hogy felnőtt fejjel való újraolvasásáig néhány részletét a saját családi legendáriumunk részének gondoltam...


A könyvek: Kovács Zsolti, alias Zsoli, egészen hétköznapi alsós kisfiú. A nővérei már nagyok, a szülei dolgoznak, és ő is sokat segít otthon. Viszont nagyon szeretne egy saját kuckót. Egy nap aztán kitalálják az édesapjával, hogy a fáskamrából éppen lehetne szigetet építeni, ha Zsoli egész héten jól viselkedik.
A falon lévő dühöngőre (firkapapír) fel is rajzolják a szigetet, a tengert és a bójákat. Kis papírcsónak bukdácsol a hullámokon.

Hanem lássuk be a tenger az veszélyes víz. A méteres hullámok belsejében liftes űrhajókirándulások, leáztatott okmánybélyegek, és ki tudja még mi lakik. Így aztán a hajó többet megy hátra, mint előre. Pedig meghívott vendégek is akadnak Sanyi, aki magával vinné Benőt, ő pedig egy igazi, élő sündisznó.
"- Én nem tudom... éhén nem tudom... én mindig jó akarok lenni... de nem tudok egyedül... mert mindenki csak azt látja, amikor rossz vagyok. Amikor jó vagyok, azt nem mondja senki. Mindig csak a rosszaságot írják fel."
Így aztán matrózok szegődnek a papírcsónakhoz. Hanem hát a spenót nem virág, és segítség ide vagy oda, a szigetre való eljutáshoz bizony kell belső iránytű is!

Szerettem ezt a könyvet, nemcsak azért, mert hétköznapi gyerekről szól, hétköznapi rosszaságokkal, hanem mert az én gyerekkoromban még ilyesmi volt egy átlagos család. Manapság persze más a helyzet, a gyerekeknek sincsenek feltétlenül feladataik, de lássuk be kevés gyereknek van szülői munkával készített saját szigete. Kevés gyereknek van bármije, amihez idő kell, kreativitás és figyelem.
Kevés gyerek tanulja meg manapság, hogy együtt könnyebb, csapatban sokkal könnyebb. Ha van egy célunk és álmunk, csak meg kell próbálni elérni, s ha nem megy, akkor lehet segítséget kérni.

Azon is gondolkodtam, most hogy a Neveldébe írtam egy gyereknevelési könyvről, hogy azért nem csupán segítséget kérni nehéz, de jól segíteni is. Sokszor kapom én is azon magam, hogy már-már megcsinálom a gyerek helyett a dolgot. Pedig a jó szülő, és jó tanár tudja, elég ha ott van, elég, ha biztat, elég, ha a jó irányba fordítja a figyelmet. Akkor vagyok igazán jó nevelő, ha képes vagyok a vállam tartani, hogy a nevelt arra lépve, támaszkodva jusson feljebb, de sose felejtse el honnan indult.

Erről szól Az indián kertje.
Zsoli kisdobos, első önálló nyaralására indul, táborozni. "Vanegyötletem tanár úr" rossz(?) érzékkel a nagyfiúkhoz osztja be, akik el is kezdik őt terrorizálni. A mai kiskamaszoknak talán már nevetséges lenne egy szellem, és totemoszlop, a mobiltelefonok korában pedig nehéz lenne bárkit is URH adóvevővel, és mikrofonnal "becsapni", de ettől eltekintve is szórakoztató a kötet.
A végén nem marad el persze a tanulság, egyrészt lehet nyávogni és kukorékolni úgy, hogy nem röhögi ki az embert az egész tábor, másrészt aki megbűnhődött, azt nem kell tovább szekálni, harmadrészt
"Azután Félelmetes állt fel.- Ha éppen tudni akarjátok... én csak egy napig voltam dühös a szellemre. Mert egész jó mulatság volt a vízhordás meg az üdülőolimpia is. Sokkal mulatságosabb játszani, mint folyton verekedni."
Az amerikaiak tudnak azért valamit. És az osztrákok sem felejtették el a közösségért végzett munka értékét.
Külön is jó, de együtt sokkal jobb.
Zsoli története pedig kiváló belépő az önálló olvasáshoz, és kicsit előképe talán A Pál utcai fiúknak is.
Még akkor is, ha én jobban szeretem a Gombháborút. "Velransiak valagra!" Ami persze a francia "pálutcai".

Ha pedig végeztünk Zsoli történeteivel, akkor folytathatjuk a (szülői fel-)olvasás, például Nyulász Péter Helkájával, esetleg a szerzővel közös kedvencünk A kis Nicolas kalandjaival, amin garantáltan jól fog szórakozni a szülő is.
A sok mozgás, kirándulás, pancsolás mellé izgalmas, kalandos könyvekkel teli nyarat kívánok a bolháknak. Hamarosan nyílik a zsák szája... :)

2 megjegyzés:

orsi írta...

A Lesz nekem egy szigetem az egyik kedvencem volt. Ennek hatására határoztam el, hogy befüvesítem/fásítom a szobámat, egy csomó állatot fogok ott tartani, és majd egy függőágyban alszom. Sajnos az első talicska föld előtt füstbe ment a tervem, anya megvétózta. Úgyhogy vigasztalásul aztán a kertben építettem bunkert :-)

A másik könyvet nem is ismertem, de bepótolom! De az Én sose kapok levelet is nagyon jó!

nretzse, Pöszke írta...

Kicsit elbambultam a megjegyzéseket mostanában. Köszi Orsi!