Máté Angi: Mamó
Hosszan jött, meg-megállt, sokat hallgatott, itt is, ott is. Végül aztán magam mentem elébe, s várta a polcon türelmesen mikor nyitom ki. Ma végre elült a meleg, elcsendesült a pörgés, fogtam a pöttyös bögrém, meg a könyvet, s míg a gyerekek visongattak a medencében kiültem a terasz szélére (mert ott a kövön, füvön jó olvasni) és megolvastam.
Meglassúdott köröttem az álmos nyári délután, s ahogy a fák árnyéka nőtt, úgy nőtt bennem is magasra a szorítás. Nem az a gombóccá sűrűsödő típusú, hanem az a komótosan, alaposan terjengő fajta.
Ahogy Angi senkiével össze nem téveszthető nyelvezete lassan betölti az embert. Szinte ott voltam, láttam a kislány érzéseit.
Nem másról szól a Mamó, mint az elbeszélő visszaemlékezéseiről, ahogy a nagyanyjára, gyerekkorára emlékszik vissza. Nagy érdeme a szövegnek, hogy valóban a gyermek szemével látjuk a történéseket, vagy inkább történettelenségeket. Néha ki-kiszól a visszatekintő elbeszélő a történetből:
"A ruhakefét csak most mondom, mert akkor nem ismertem, olyanja nem volt Mamónak, ..." (63.p.)Mégis ez a másik elbeszélő, - azt gondoljuk nem lehet sokkal idősebb, - azonos hangon szólal meg.
Az alkotás végén kiderül, hogy Mamó halálával egy újabb, minőségileg más élet kezdődik a kislány számára.
Egyszerűen, gyermeki látásmóddal van elbeszélve mindez, finom szinesztéziákkal. Tulajdonképpen az egész szöveg egy nagy szinesztézia, amikor a különböző érzékszerveinkre hat a képeivel, s nem is felfogjuk, hanem érezzük az egész történetet.
Ezáltal a szóvarázslat által, ahogy a borítóbelső fülszövegében Lackfi János is írta, éli túl a gyermekben a lélek annak a nyomornak az éveit, amelyek nem is a fizikai nyomorúságtól, a tömérdek sóskaevéstől lesznek igazán sanyarúak, hanem attól a szeretetlen légkörtől, amiben nőnie kellett. De valahogy aztán mégis van szeretet a Mamóban, a maga egyszerű, merev módján. S a gyermek érzi is ezt.
A narráció folyamán végig érezhető az a szándékosan letompított emlékezés a Mamóval kapcsolatban, amely egyrészről a fejlődéspszichológiával függ össze, - kevés eseményre emlékszünk, inkább hangulatokra a gyerekkorunkból.
Másrészt ott érezzük a háttérben a néha megemlített óvodát, s szimbolikus jelenet, a történet egyik gyújtópontja, a gyerek hintázása, repülése, az ahogy a Mamó aztán elkapja, s hazaviszi. Gyermeki egyszerűséggel beszél a halálról, arról, hogy az anyja ruháiból hogyan lett szőnyeg, aminek arra a csíkjára aztán nem tudott rálépni. A boltost, aki néha cukrot ad neki. A kis örömökről, a felfoghatatlan, homályba úszó bánatok mellett.
Mamó alakja bennem Kosztolányi Édes Annáját idézte meg. Szabó Anna, így hívják a Mamót. Meg József Attila Mamáját, aki ugyan nem Anna volt, hanem Borbála, de éppen olyan egyszerű kegyetlenséggel ment a padlásra, mint ahogy Mamó hasogatta csíkokra a halott lánya szoknyáit az unokája szeme láttára. Nem igazi kegyetlenséggel, lefojtott dühvel inkább, becsülettel. Ugyanilyen becsülettel adja át a gyereket gondoskodó kezekbe, amikor ő már nem tud többé gondoskodni róla.
Szeretem ezt a könyvet. Ideballagott hozzám, s mikor elolvastam, tudtam a kék házat, a sóskát, a szomorúságot. Négy éves voltam, mikor meghalt a nagyanyám. Nem tudtam mi az a halál, de az én Olga mamám hiányát máig hordom magamban. S volt neki egy testvére, az Angi néni. Sokat emlegettük, sokáig. Emlékszem Angi néni házára is, szürke volt, szomorú. Kicsi ház volt, más nagyobbak között.
Azt hiszem, ha összetalálkozom Máté Angival egyszerre megismerjük majd egymást, s leülünk valami csöndes helyre, s mélyeket, igazakat hallgatva hagyjuk majd telni a lassú, hömpölygő időt. Ahogy a könyv jött: szeretettel, öleléssel...
Megjegyzések
Szeretem Máté Angit.
Megszerettem ezt a bejegyzést.
Köszönöm!
Angi egy csoda! Jól meg is ölelgettem a múltkor. :)