Laurell K. Hamilton: Anita Blake, a vámpírvadász
Azt hiszem párszor már írtam, bizalmas, mondhatni közeli viszonyban vagyok a ponyvairodalommal, legalábbis a krimivonulatával mindenképpen.
Így eshetett meg, hogy például a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes nekem tetszett, a fejemben lévő figurákat hozta a film, mert sehogysem bírtam addig elképzelni, hogy a tipikus angol úriemberek, amilyen a más filmek Sherlockja kábszerezzen vagy bunyózzon. Szóval részemről megvettem a filmet kilóra, még akkor is, ha néhány hiba majd kiszúrta még az én szemem is.
A bevezetőből, gondolom, mindenkinek lejött, hogy most egy olyan ajánló következik, ami előtt némi útmutató szükségeltetik. Érdekes párhuzam, hogy amikor eldöntöttem, hogy fogok írni erről a sorozatról, akkor érkezett meg egy ajánló egy ismerősömtől, és egy kérdés, hogy mit szólok a YA (Young Adult) elnevezéshez egy bizonyos könyvtípus esetén. Egyrészt lehetne a kategóriára a Fiatal Felnőttek elnevezést használni (FiF?), ebből csak a rövidítés az én ötletem, de majd még gondolkodom a dolgon. Hogy írni kell róluk az biztos.
A másik érdekesség, ami ide tartozik, hogy majdnem minden embernek megvan a maga idegnyugtatója és szenvedélye (cigi, kávé, alkohol stb.) az enyém az olvasás, az a típusú, amikor az ember nem okosan olvas, hanem nyakig merül a könyvbe, a történet által teremtett világba, s az se baj, ha épp összecsap felette. Recepcióelmélet ide vagy oda.
A gyerekek és a kiskamaszok olvasnak így kalandregényt, de ez a típusú olvasás teremtette meg Harry Potter és Tolkien masszív rajongói bázisát is, (amibe persze én is beletartozom). Ettől rajzolgat az ember kamaszként a fizikalecke helyett Középfölde térképet és tünde családfát. :)
Hogy tovább pszichologizáljak, ez a típusú olvasás teremthet olyan - gyakorta hamis - ideálképeket, amiket az olvasó a valóságban is keresni fog, s hogy mennyire régi sztrereotípiáról beszélek, ahhoz elég annyit írnom Don Quijote vagy Bovaryné vagy itt van a mi magyar variánsunk, Az Isten háta mögött. (Móricz)
Ezt az olvasástípust az ember, vagyis az olvasó ember nem a szépirodalmi műveken gyakorolja, s tegye mindenki a szívére a kezét, azért nem lehet mindig Dosztojevszkijt, Eco-t vagy Kunderát olvasni. De egyébként sem biztos, hogy minden perspektívából vinnék a fődíjat.
Nagy Boldizsár írt a prae.hu-n kiváló bevezetőt, igaz egészen más apropóból, nagyjából ugyanerről.
Lehetne még hosszan ragozni, a magam részéről azt gondolom, hogy kamaszként az ember nem a filozofáló szépirodalmi hősökkel szeretne azonosulni, viszont még néhány filozofikus szépirodalmi hős is elismeri, hogy képregényeket olvasott, gyűjtött, és ponyvahősökkel azonosult. Lehet persze ítélkezni erről az elefántcsonttorony magasából, hiszen alapvetően a klisék működtetik ezt a kultúraszeletet, de ahogy az egyik sorozat jó, magas nézettségű, a másik pedig süllyesztőbe megy, és ennek mérhető, vizsgálható okai vannak, éppígy vizsgálható ez a sztenderd az irodalomban is. (És vizsgálják is, nem is akárhogyan!)
Ha pedig a Fiatal Felnőtteknek szóló kötetek strukturalista elemzésénél megpróbáljuk alkalmazni a Boldizsár Ildikó által képviselt meseterápiát, egészen meglepő törvényszerűségeket fedezhetünk fel, amelyek segíthetnek önmagunk és mások megismerésében, bár ehhez azért némi irodalmi és pszichológiai előképzettség azért szükségeltetik. (Hozzáteszem ezt itt és most nem fogom megtenni.)
Annak idején rengeteg Vavyan Fable könyvet olvastam, mára a rajongás erősen megkopott, mivel nekem inkább a klasszikus krimik és nem a para- és metafizikai vonulat jön be. A mára már lecsengőben lévő vámpíros regényeket pedig messzire elkerültem, az én gyomromnak anno már a Drakula (Bram Stocker) is sok volt.
Gondoltam én, eddig. Aztán jött egy torokgyulladás, és kínomban elkezdtem olvasni azokat a vámpíros könyveket, amiket a tesóm polcán találtam (Kundera és Umberto Eco, meg egy halom filmes és történelmi szakirodalom mellett szorongtak békésen).
És leesett az állam. Függetlenül attól, hogy szívem szerint piros tollal javítva küldtem volna vissza a kötetet a kiadónak (Agave) (ha szerkesztő kell nekik csak szóljanak nekem!), mert hogy a szerkesztőt és a tipográfust páros lábbal kéne kirúgni az fix. Olyan félrefordítások, következetlenségek, stilisztikai katyvasz maradt a sorozat minden egyes darabjában, hogy normális esetben tuti abbahagyom az olvasást.
De nem hagytam, és ez csak részben írható a láz, fájó torok és a kamaszkori nosztalgia számlájára. Laurell K. Hamilton Anita Blake sorozata ugyanis működik, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a 17 köteten (kb. 300oldal/kötet) másfél hét alatt átrágtam magam. (Ebből öt napot mondjuk az ágyat nyomtam.)
Jók a karakterek, jó a sztori, jó a stílusa (már ha hajlandóak vagyunk olvasás közben a szerkesztői munkát is elvégezni, ugye) képes megteremteni, felépíteni a miliőt.
St. Louisban játszódik a történet, a kulcsszereplő az elbeszélő és főhős Anita Blake, halottidéző, vámpírvadász és parakopó (később kiderül, hogy nekromanta is) mellett Jean-Claude, a Város Vámpírura. Kettejük sorsa szorosan összefonódik Richardéval a vérfarkaséval, együtt alkotnak egy elvileg nagyhatalmú triumvirátust, ami legfőképpen az emberi és vérfarkasi lét közt őrlődő Richard miatt működésképtelen, ő lesz az egyetlen statikus jellem a kötetek folyamán, bár próbál fejlődni, de megragad az önutálatban és az egoizmusban.
Jean-Claude pedig pontosan olyan, amilyennek anno Aramist képzelte az ember a Három testőrben. Erre egyébként történik is utalás, és amúgy is intertextuális aranybánya lehetne a kötet, ha nem valami főiskolással fordíttatták volna, s a szerkesztő legalább kézbe vette volna a kéziratot a pénzéért. (De nem tette, szóval szidom tovább.) Akad benne két vámpír is, akik idézetekkel beszélgetnek, és a sorozat előrehaladtával, amikor már kevésbé krimi, jobban társadalomkritika, megsűrűsödnek a kultúrtörténeti utalások. Az egyik kedvencem, amikor a Harlequin című kötetben - hogy ezt miért nem lehetett a magyar alakjára átírni? - elmagyarázza a comedia d'ell arte-t! És beépíti a regény világába.
Mivel a főszereplő vámpírok francia származásúak, így a francia kultúrával kapcsolatban is számos utalást találhatunk. Mondjuk a franciául nem tudók számára azért nem ártott volna egy szójegyzék a regény végére.
Az egyik kedvencem Belle Morte volt, a vámpírhőseink vérvonalának a feje, elszórakoztam az utalások alapján azon, hogy beleképzeljem egy-egy metresz szerepébe.
Ahogy halad előre a sorozat úgy lehet kitenni rá a korosztályos jelzést, amiről persze az ardeur tehet, és ahhoz, hogy a kéjvágy és vámpírizmus összefüggését megértsük elég néhány szimpla hollywoodi filmet is megnézni a témában. (Az megint más kérdés, hogy sokadszorra vertem a fejem a falba, amikor egy helyen az ardeur-t, egy kissé alulműveltebb szereplő szájába adva "ardo-izé"-nek fordították, merthogy "árdő-izé" lenne a helyes, ha már kiejtés szerint írjuk, de meg lehetett volna más fordítói fogással is oldani, de hagyjuk is, mert ez itt nem a leiterjakab blog.)
Természetesen gyorsan szerves részévé válnak a történeteknek a likantrópok, vagy alakváltók, és velük együtt begyűrűzik a történetbe a másság-kirekesztettség-elfogadás vonal is.
A szerző jól érzett rá arra, hogy az alakváltók közül kell a pozitív hőseit kiállítania, mert ha a vérfarkasok közt nem is, de a vérleopárdok közül sokan találnak szerethető karaktereket, és így nem is kell az olvasónak olyan hirtelen felülírnia a vámpírokkal kapcsolatos előítéleteit, elég lesz a főhősnővel együtt a sztori folyamán lassacskán.
A szerző javára írható, hogy jók a párbeszédei, megtalálja az akció-információ-lelki témák arányát, és kötetenként tartalmas mondatokra, megállapításokra is futja.
Nekem tetszik, és a céltalanul véres, agresszív sorozatok helyett javaslom inkább a Hamilton-rajongótábor gyarapítását, már ha valaki hajlandó átsiklani a first draft kiadás ténye felett.
A kiadónak mindenesetre üzenem, váltsanak szerkesztőt! (Itt vagyok. :) )
UPDATE1: az utolsó két kötetben új szerkesztő van! Rácz I. Péter, majd elolvasom s referálok.
Ha valaki olvasni szeretne innen leszedheti majdnem az egész sorozatot.
Egyébként az Agave Kiadó adja ki könyvben.
Így eshetett meg, hogy például a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes nekem tetszett, a fejemben lévő figurákat hozta a film, mert sehogysem bírtam addig elképzelni, hogy a tipikus angol úriemberek, amilyen a más filmek Sherlockja kábszerezzen vagy bunyózzon. Szóval részemről megvettem a filmet kilóra, még akkor is, ha néhány hiba majd kiszúrta még az én szemem is.
A bevezetőből, gondolom, mindenkinek lejött, hogy most egy olyan ajánló következik, ami előtt némi útmutató szükségeltetik. Érdekes párhuzam, hogy amikor eldöntöttem, hogy fogok írni erről a sorozatról, akkor érkezett meg egy ajánló egy ismerősömtől, és egy kérdés, hogy mit szólok a YA (Young Adult) elnevezéshez egy bizonyos könyvtípus esetén. Egyrészt lehetne a kategóriára a Fiatal Felnőttek elnevezést használni (FiF?), ebből csak a rövidítés az én ötletem, de majd még gondolkodom a dolgon. Hogy írni kell róluk az biztos.
A másik érdekesség, ami ide tartozik, hogy majdnem minden embernek megvan a maga idegnyugtatója és szenvedélye (cigi, kávé, alkohol stb.) az enyém az olvasás, az a típusú, amikor az ember nem okosan olvas, hanem nyakig merül a könyvbe, a történet által teremtett világba, s az se baj, ha épp összecsap felette. Recepcióelmélet ide vagy oda.
A gyerekek és a kiskamaszok olvasnak így kalandregényt, de ez a típusú olvasás teremtette meg Harry Potter és Tolkien masszív rajongói bázisát is, (amibe persze én is beletartozom). Ettől rajzolgat az ember kamaszként a fizikalecke helyett Középfölde térképet és tünde családfát. :)
Hogy tovább pszichologizáljak, ez a típusú olvasás teremthet olyan - gyakorta hamis - ideálképeket, amiket az olvasó a valóságban is keresni fog, s hogy mennyire régi sztrereotípiáról beszélek, ahhoz elég annyit írnom Don Quijote vagy Bovaryné vagy itt van a mi magyar variánsunk, Az Isten háta mögött. (Móricz)
Ezt az olvasástípust az ember, vagyis az olvasó ember nem a szépirodalmi műveken gyakorolja, s tegye mindenki a szívére a kezét, azért nem lehet mindig Dosztojevszkijt, Eco-t vagy Kunderát olvasni. De egyébként sem biztos, hogy minden perspektívából vinnék a fődíjat.
Nagy Boldizsár írt a prae.hu-n kiváló bevezetőt, igaz egészen más apropóból, nagyjából ugyanerről.
Lehetne még hosszan ragozni, a magam részéről azt gondolom, hogy kamaszként az ember nem a filozofáló szépirodalmi hősökkel szeretne azonosulni, viszont még néhány filozofikus szépirodalmi hős is elismeri, hogy képregényeket olvasott, gyűjtött, és ponyvahősökkel azonosult. Lehet persze ítélkezni erről az elefántcsonttorony magasából, hiszen alapvetően a klisék működtetik ezt a kultúraszeletet, de ahogy az egyik sorozat jó, magas nézettségű, a másik pedig süllyesztőbe megy, és ennek mérhető, vizsgálható okai vannak, éppígy vizsgálható ez a sztenderd az irodalomban is. (És vizsgálják is, nem is akárhogyan!)
Ha pedig a Fiatal Felnőtteknek szóló kötetek strukturalista elemzésénél megpróbáljuk alkalmazni a Boldizsár Ildikó által képviselt meseterápiát, egészen meglepő törvényszerűségeket fedezhetünk fel, amelyek segíthetnek önmagunk és mások megismerésében, bár ehhez azért némi irodalmi és pszichológiai előképzettség azért szükségeltetik. (Hozzáteszem ezt itt és most nem fogom megtenni.)
Annak idején rengeteg Vavyan Fable könyvet olvastam, mára a rajongás erősen megkopott, mivel nekem inkább a klasszikus krimik és nem a para- és metafizikai vonulat jön be. A mára már lecsengőben lévő vámpíros regényeket pedig messzire elkerültem, az én gyomromnak anno már a Drakula (Bram Stocker) is sok volt.
Gondoltam én, eddig. Aztán jött egy torokgyulladás, és kínomban elkezdtem olvasni azokat a vámpíros könyveket, amiket a tesóm polcán találtam (Kundera és Umberto Eco, meg egy halom filmes és történelmi szakirodalom mellett szorongtak békésen).
És leesett az állam. Függetlenül attól, hogy szívem szerint piros tollal javítva küldtem volna vissza a kötetet a kiadónak (Agave) (ha szerkesztő kell nekik csak szóljanak nekem!), mert hogy a szerkesztőt és a tipográfust páros lábbal kéne kirúgni az fix. Olyan félrefordítások, következetlenségek, stilisztikai katyvasz maradt a sorozat minden egyes darabjában, hogy normális esetben tuti abbahagyom az olvasást.
De nem hagytam, és ez csak részben írható a láz, fájó torok és a kamaszkori nosztalgia számlájára. Laurell K. Hamilton Anita Blake sorozata ugyanis működik, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a 17 köteten (kb. 300oldal/kötet) másfél hét alatt átrágtam magam. (Ebből öt napot mondjuk az ágyat nyomtam.)
Jók a karakterek, jó a sztori, jó a stílusa (már ha hajlandóak vagyunk olvasás közben a szerkesztői munkát is elvégezni, ugye) képes megteremteni, felépíteni a miliőt.
St. Louisban játszódik a történet, a kulcsszereplő az elbeszélő és főhős Anita Blake, halottidéző, vámpírvadász és parakopó (később kiderül, hogy nekromanta is) mellett Jean-Claude, a Város Vámpírura. Kettejük sorsa szorosan összefonódik Richardéval a vérfarkaséval, együtt alkotnak egy elvileg nagyhatalmú triumvirátust, ami legfőképpen az emberi és vérfarkasi lét közt őrlődő Richard miatt működésképtelen, ő lesz az egyetlen statikus jellem a kötetek folyamán, bár próbál fejlődni, de megragad az önutálatban és az egoizmusban.
Jean-Claude pedig pontosan olyan, amilyennek anno Aramist képzelte az ember a Három testőrben. Erre egyébként történik is utalás, és amúgy is intertextuális aranybánya lehetne a kötet, ha nem valami főiskolással fordíttatták volna, s a szerkesztő legalább kézbe vette volna a kéziratot a pénzéért. (De nem tette, szóval szidom tovább.) Akad benne két vámpír is, akik idézetekkel beszélgetnek, és a sorozat előrehaladtával, amikor már kevésbé krimi, jobban társadalomkritika, megsűrűsödnek a kultúrtörténeti utalások. Az egyik kedvencem, amikor a Harlequin című kötetben - hogy ezt miért nem lehetett a magyar alakjára átírni? - elmagyarázza a comedia d'ell arte-t! És beépíti a regény világába.
Mivel a főszereplő vámpírok francia származásúak, így a francia kultúrával kapcsolatban is számos utalást találhatunk. Mondjuk a franciául nem tudók számára azért nem ártott volna egy szójegyzék a regény végére.
Az egyik kedvencem Belle Morte volt, a vámpírhőseink vérvonalának a feje, elszórakoztam az utalások alapján azon, hogy beleképzeljem egy-egy metresz szerepébe.
Ahogy halad előre a sorozat úgy lehet kitenni rá a korosztályos jelzést, amiről persze az ardeur tehet, és ahhoz, hogy a kéjvágy és vámpírizmus összefüggését megértsük elég néhány szimpla hollywoodi filmet is megnézni a témában. (Az megint más kérdés, hogy sokadszorra vertem a fejem a falba, amikor egy helyen az ardeur-t, egy kissé alulműveltebb szereplő szájába adva "ardo-izé"-nek fordították, merthogy "árdő-izé" lenne a helyes, ha már kiejtés szerint írjuk, de meg lehetett volna más fordítói fogással is oldani, de hagyjuk is, mert ez itt nem a leiterjakab blog.)
Természetesen gyorsan szerves részévé válnak a történeteknek a likantrópok, vagy alakváltók, és velük együtt begyűrűzik a történetbe a másság-kirekesztettség-elfogadás vonal is.
A szerző jól érzett rá arra, hogy az alakváltók közül kell a pozitív hőseit kiállítania, mert ha a vérfarkasok közt nem is, de a vérleopárdok közül sokan találnak szerethető karaktereket, és így nem is kell az olvasónak olyan hirtelen felülírnia a vámpírokkal kapcsolatos előítéleteit, elég lesz a főhősnővel együtt a sztori folyamán lassacskán.
A szerző javára írható, hogy jók a párbeszédei, megtalálja az akció-információ-lelki témák arányát, és kötetenként tartalmas mondatokra, megállapításokra is futja.
Nekem tetszik, és a céltalanul véres, agresszív sorozatok helyett javaslom inkább a Hamilton-rajongótábor gyarapítását, már ha valaki hajlandó átsiklani a first draft kiadás ténye felett.
A kiadónak mindenesetre üzenem, váltsanak szerkesztőt! (Itt vagyok. :) )
UPDATE1: az utolsó két kötetben új szerkesztő van! Rácz I. Péter, majd elolvasom s referálok.
Ha valaki olvasni szeretne innen leszedheti majdnem az egész sorozatot.
Egyébként az Agave Kiadó adja ki könyvben.
Megjegyzések