2012. március 1., csütörtök

Szabó Lőrinc: Lóci meg a számok

Eredetileg a Lóci óriás leszt akartam idemásolni, mintegy üzenetül Hisztimanónak, aki beköltözött hozzánk erre a betegséges, bent ülős szép tavaszi időre. aztán véletlenül megtaláltam ezt a verset, s el is szállt a rosszkedvem. Szóval nem is tudom mit is akartam írni. :)


Lóci meg a számok


Fáradtan rakodtam le. Lóci

épp aludni ment, toll, füzet
s könyv feküdt mellette. – Ma este
mesélsz, ugye? – örvendezett.

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt
a Szun Vu Kung majomkirályt! –
– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor
kurtábbat… – addig kunyorált


s alkudozott, mig belementem:
– Hát jól van, játsszunk valamit,
csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én
csüggedten folytattam: – De mit? –

– Az ám: mit? – vette át a szót ő
vidáman, s elhelyezkedett,
én meg sóhajtva mellé ültem,
útálva az életemet,

útálva a mát, amely elmult,
és ami jön, a holnapot,
az örök játékot, amelynek
neve kenyéradó robot

s amely precíz s okos lehet, de
rég nincsenek tündérei…
S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit?
Taníts meg engem osztani. –

– Osztani? – Igen. – És a játék? –
– Ez a játék. – Te, mi bajod? –
néztem rá gyanakodva. – Semmi,
csak hát jó volna tudni, hogy

például 865-ben
hányszor van meg a 15,
mert, mondom neked, hogy titok van
mindenféle számok között. –

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta
Lóci, – mese ez, igazi,
titok, és mint a keresztrejtvényt,
ezt is meg lehet fejteni.

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe –
mint a keresztrejtvényt, igen! –
S elővettük a számtankönyvet
és egyszerre tündérien

izgalmas lett a téli este
és körénk szállt a túlvilág:
számok nőttek elő a földből
és bujkáltak egymáson át,

szám-törpék, -óriások, -erdők,
önműködő varázslatok,
s mi, mint két vadölő detektív,
fejtettük, gyilkoltuk a sok

titkot, csodát, az iskolában
még ismeretlen tizedes-
törteket mind kiszámitottuk
s úgy találtuk, hogy érdekes,

minden érdekes a világon
s a tündér nem fogy ki soha…
Féltízig eltartott a játék,
aztán Lóci ásitva a

fal fele fordult. – Köszönöm, hogy
meséltél, apu! – mondta még
és elaludt… Szerettem volna
belűlről látni a fejét.



De hogy az óriások se maradjanak hoppon: 


Nincsenek megjegyzések: