2014. július 10., csütörtök

Utazás

A szöveg még 2011-ben íródott szülinapi ajándékként valakinek. És mivel ma van Zsuzsi barátném szülinapja, hát, Kedves, isten éltessen sokáig, szóljon ez most az 5 órás vonatutak emlékére, ezúttal Neked!

„Ami a megpillantásakor úgyis nyomban elfelejtődik: a vonásai. Átmenet nélkül megszűnik, hogy nincs is időd megnézni a vonásait: a fellépő teljes „mártasága” megsemmisíti, mint arcot.) És amúgy sem az a feladatod, hogy felismerd őt a leszállók közt, hanem az, hogy a már közeledő mozdony füstjéről meg tudd mondani, rajta van-e ő is a vonaton (vagy lekéste).” Ottlik, Buda
Intercity volt, a kocsik kerekei belül tompábban kattogva falták a kilométereket. Egyesek, egészen sokan, zenét hallgattak, változatos műfajok szűrődtek a vonatzajba, nehogy benső ritmusuk átvehesse a vonatkerekek ütemes, tompa ritmusát.
Mások olvastak, újságot, regényt, ilyesmiket, szemüket inkább a sorok statikus, szabályos egymásutániságán pihentetve, nehogy feltűnjön a villanásokban változó táj, amely masszává olvad, ha sokáig nézed.
Voltak, akik ettek, talán előbb a korai óra miatt nem tudtak reggelizni, vagy unalomból. Megtölteni a bennük kongó ürességet, begyömöszölni a várakozás keltette űrt, legyűrni, étellel elnyomni az idegességet.
Néhányan ott sem tudtak elszakadni a számítógéptől, a virtuális világ villódzását választották a valóság unalmas folyama helyett.
A dohányosok idegesen doboltak az ujjaikkal a dobozon, akik pedig többen utaztak álmosan beszélgetve hanggal kergették a várakozás csendjét messzire maguktól, vagy telefonáltak isten tudja kivel a hajnali óra derengésében. A kocsi lámpája is álmosan pislákolt.
És persze voltak, akik mindezt egyszerre művelték.
Nem volt kedvem semmihez. Éreztem, hogy a bennem tátongó űr átveszi a vonatkerekek ütemét, és ahogy közeledünk sűrűsödik egyre jobban össze, hogy aztán majd egyetlen kemény gombóccá gyűljön a torkomban.
Suhant a táj, nem képkockák voltak, mint a filmeken, hanem maga az egybefüggő valóság. A könyvemre néztem, a betűk, sorok összefolytak, de nem álltak össze semmilyen valósággá. Arra várni kell a leszállásig, míg a vonat megáll.
Rengeteget utazunk A-ból B-be, C-be, ide-oda, köztes pontokon mozgunk alfa és omega közt, összevonalazzuk, belakjuk az életünk térképét. Ott hagyjuk lenyomatainkat a világban, vagy éppen a világ hagyja ott lenyomatát képekre égetve a retinánkon? Városok átutazhatók, városok megállók, városok otthonok. Ez a vonal vastag volt, sűrűn pontozott, sokat járt az életem térképlapján, mégis különbözött mindtől ez a mostani út. Elkülönböződött a többitől, s azok is egymástól.
A megtett úttal egyenes arányban nem nőtt a kattogások sűrűsége, de minden kerékgördüléssel sűrűsödött az űr. Milyen paradox. S még paradoxabb egy jövőbeni utazás krónikáját írni azonos távon megtett más utazások szintéziseként. A paradox paradoxona, hiperparadoxon.
Telt az idő, múltak a kilométerek, erősödött a zaj, nem a vonaté, a szavaké. A lehúzhatatlan ablakok, az automatikusan záródó ajtó bent tartották a könyvekből, zenékből, képernyőkről, beszélgetésekből megszökött szavakat, amelyek felhőként lebegtek, hol szöveggé álltak össze, hol széthussantak a lassan kelő, télvégi nap, erőtlen sugaraitól. Életszövegek, kinek az élettörténetei?
Alattuk az utazók még mindig nem vettek tudomást a várakozásról, az útról vagy a megérkezés szorongásáról.
Kedvem lett volna felállni, kimenni, s a lehúzott ablaknál rágyújtani, noha nem dohányzom. De mindegy volt, mert az ablakokat nem lehetett lehúzni az Intercityn, és cigarettázni sem lehet. A gyorsaság átka. Pedig biztos adott volna valaki egy szálat s tüzet, s akkor az ablakon kihajolva elektromos mozdony ide vagy oda, magam fújtam volna a füstöt, hogy meglássam,  vár-e az állomáson vagy elaludta.
Így maradt a zsinatolásból kiszüremlő kerékütem, az összefolyó táj, és az elviselhetetlen sűrűsödés a gyomorszájamnál. A kezem is remegett.
Néhányan leszálltak a köztes állomásokon, néhányan fel. Reggel volt, s a leszállók sietve, vagy komótosan készülődtek, az idegesek arcán látszott a torokba siklott gombóc fokozódó nyomása. Se kiköpni, se lenyelni nem lehet.  A komótosak fel sem fogták, hogy leszállnak. A felszállók megtalálták a helyüket, s enni, olvasni, zenét hallgatni vagy telefonálni kezdtek.
A rövidlátásnak vannak kimondott előnyei, nem kell vonásokra emlékezni, mert azt úgyse látom látásmankó nélkül. Megtanultam mozdulatokból, jellegzetes tartásból, járásból felismerni az embereket, s kiszűrni a lényegüket, lényüket, a senkivel össze nem téveszthetőségüket.  Ha nem engedek a hiúságnak, akkor csak le kéne vennem a szemüveget, s tudnám egy pillantásra.
Kinéztem az ablakon. Elmúlik végre a sűrűsödés, ha ki tudom olvasni a kattogásból, hogy vár-e vagy elaludta?



Nincsenek megjegyzések: