Fára mászni szabad! - Történetek a Világuccából

(c) a szerző privát fotói

     

Az eperszájúnak ugyan földig ért a lába, de meglehetősen kurta volt. Ez később sok vita és néhány bók forrása is lett, az eperszájú ugyanis váltig állította, hogy minél kurtább a lábad, annál nehezebb feldönteni, mert alacsonyan van az ember súlypontja, de ebben a pillanatban az alacsonyan lévő súlypont, meg a stabil állás még nem foglalkoztatta.

    Fára akart ugyanis mászni, amihez az alacsony termet és kurta láb kedvezőtlen feltételnek számított. A diófa magasából Zsóóóci öltötte rá a nyelvét, ami szép nem volt, csak szabályszerű. Szívesen segített volna a kicsinek, de a fán saját magára kellett vigyáznia, és a tökmagnak semmi keresnivalója nem volt ott, míg nem tud egyedül felmászni. Ez volt ugyanis a szabály.

    Fára mászni szabad, de csak önerőből és csak olyan magasra, ahonnan biztonságosan le tud jönni, aki felmászott. No meg lássuk be, az iskolás nagyfiúnak sem volt mindig kedve a bőgő vagy pukkancs óvodáshoz. Persze az eperszájút sem kellett félteni, mert hintázni attól még tudott és fülrepesztő hamissággal kornyikálni is. Valahol hallotta és megtanulta egy dal refrénjét:

„Ez a nagy legény, jaj, elveszett, s mi mind kerestük őt.

Meg is leltük ezt a bátor hőst egy nagy fa tetetjén:

Oda mászott föl egy nyúl elől, s ott reszketett szegény.

Bátor vitéz, ki senkitől se fél,

Csak a szempillája rebben, hogyha zizzen egy levél.”

    Szerencsére kora tavasz volt, így a koncertet csak dühös morgás kísérte, diószőnyegbombázás nem. Amikor Zsóóóci nem ért rá, az eperszájú időről időre megpróbált feljutni a fára, míg végül ősz végére annyit nőtt, hogy sikerült elérnie az alsó ágat, ahonnan aztán gyerekjáték volt felhúzózkodnia. A törékeny kislányalkathoz ugyanis szívós és pukkancs akarat társult. Sajnos az őszi, csúszmászós hidegben aztán nem volt szabad fára mászni, bár az eperszájú és Zsóóóci egyébként is kedvetlenül ténferegtek az udvaron, még egymást bosszantani sem volt kedvük. Mamóca ugyanis kórházban volt, de nem dolgozni, mint Anyus, hanem betegnek.
    Nehezen, többszöri nekifutásra aztán eljött a tavasz, az eperszájú otthoni melegítője kurta lett, a bokája fölé ért csak. A kerek arca is megvékonyodott, a szemében komollyá vált a huncutság mögötti csillogás. És fára mászni is megtanult, igaz, nem minden fiaskó nélkül.

    Az agyonmosott, kedvenc, barna melegítőnadrágja bánta az egyik kísérletet. Az eperszájú a rügyező almafán tornázott épp, amikor megtörtént a baj. Lefelé jövet a nadrág beleakadt az egyik metszett ágcsonkba, az eperszájú kezéből pedig kicsúszott a mindenség, fástól, levelestől, tavaszostól. Lógott tehát a nadrág ülepénél akadva a fán a föld felett eperszájmagasságban hasalva. Kiáltani nem mert, mert a rügyező gyümölcsfákra az eljövendő termés miatt nem szabadott fölmászni. Megfordulni nem tudott, hát csak kalimpált és szidta a fűzfán fütyülő rézangyalok összes pereputtyát halk döngicséléssel, mint valami boldogtalan méhecske.

    Végül a nadrág adta meg magát és az eperszájú tompa puffanással lehasalt a sarjadó fűbe. Mérgesen állt fel és megvizsgálta a nadrágon keletkezett kétujjnyi lyukat, majd a rügyet, aminek az égegyatta világon semmi bántódása nem esett. Dühösen meredt az almafára, majd előretrappolt az udvarba.

    A dolog persze a legközelebbi mosásnál kiderült, de az akkor már otthon lábadozó Mamóca csendes mosolygással befoltozta a lyukat, az eperszájú pedig mókusokat megszégyenítő ügyességgel vette birtokba a konyhakert, majd a közeli park fáit is.
    Egy napon aztán az orgonafára is felmerészkedett, pontosabban Cikimama nyári konyhájának a tetejére. Mivel jól nevelt gyerek volt, így illedelmesen köszönt a szomszéd néninek, aki rémülten fedezte fel a tetőn hasaló eperszájút:

- Jössz le onnan, te átokfajzat!

    Az átokfajzat azonban csak somolygott a kakaóbajusza alatt és a tetőn maradt, a harmadik szomszéd galambjainak nagy bosszúságára. Egy délután aztán a Nanica néniék cseresznyefájáról Papóca műhelyénél is magasabbról az eperszájúra kacsintottak a cseresznyék. Pirosan ringatóztak a fa csúcsán, ahova Gyuszi, Nanica néni fia létrán mászott és Zsóci is mindig a kertkapun ment át a szomszédba cseresznyét enni. Igaz, a gyerekeknek oda is szabad bejárásuk volt. Hangosan köszöntek és már a fa magasában jártak, jókedvű nagylelkűséggel dobálva le a tyúkoknak a kukacos cseresznyét.

    Az eperszájú már indult volna a kapu felé, amikor eszébe ötlött, hogy a minap a szomszéd kakas megpróbálta megcsípni. Akadtak időről időre a Világuccában efféle ostoba szárnyasok, csakhogy a kiscsirkék még nem keltek ki, tehát a kakas vélhetően még nem végezte a vasárnapi fazékban, így a kislány megtorpant. Kaján mosolyra szaladt a szája.

    Körbekémlelt, de egy fölnőtt sem volt látótávolságban, így az eperszájú különösebb óvatosság nélkül besétált a saját baromfiudvarukra, ahonnét a tyúkház tetejére mászott, onnan már könnyűszerrel elérte a műhely tetejét, hogy a tetőgerincen üldögélve belakmározzon a cseresznyéből, vígan köpködve a magokat. A nagy vígságban észre sem vette, hogy Gyuszi kint jár az udvaron és kis híján fejbetalálta.

- Ej a mindenségét a hülye galambjainak! – nézett fel, ám ekkor észrevette a kislányt. – Hát te meg mit csinálsz ott? Lopod a cseresznyét?

- Szedjek neked is? - kérdezte az eperszájú, azzal átmászott a tetőről a fára.

- Szedhetsz – válaszolta a másik. – Csak várj, átöltözöm.

Azzal Gyuszi bement a házba, hogy megváljon a kalauz egyenruhájától. Kis idő múlva sörrel a kezében lépett ki az udvarra:

- Gyere le, érik a fehér cseresznye is a kisfán!

- Csíp a kakas!

- Az öreganyád, az csíp, gyere csak le bátran! – az eperszájú leóvakodott, mert a fehér cseresznye, pont mint a pirosbélű körte, roppant vonzó csemege volt, még a pukkadásig tömött cseresznyehasú eperszájúak számára is.

    A kislány bátran felmászott a fán, a létrát nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, az ilyen ingatag jószágokon tériszonya volt, és gyorsan teliszedte a vendűt, ami Nanica néni nyomott a kezébe. Mire lemászott, az edényt előtte gondosan leadta Gyuszi kezébe, aki addig kiitta a sörét, zacskó is került.

- Vigyél öreganyádnak is! – mondta a szomszéd néni.

- Köszönöm! – mondta az eperszájú és tréfásan összecsapta a bokáját, majd tisztelgett és peckes léptekkel elvonult. A kakast gondosan szemmel tartva.

    Másnapra aztán előkerült Zsóci is és a két gyerek a műhely tetőgerincén tömte magát cseresznyével a két udvar tyúkjainak nagy örömére. Még akkor se kerültek a kapu felől, amikor a kiscsirkék kikeltek, a csípős kakas pedig földi pályafutását bevégezve a vasárnapi fazékba került.