2011. március 6., vasárnap

A gondolkodás szabadsága, avagy nyitott gyerekkönyvek

Bevezetés:
A történet ott kezdődik, ahogy erre már több helyen utaltunk, hogy van egy kis csoport a facebookon, ahol páran a blogerek közül is, mindenféléről szoktunk beszélgetni. Többek közt a gyerekirodalomról.
Az egyikünk  (Judit ) felvetett egy témát a saját (Könyveskuckó, Virággal közös) blogján Rofusz Kinga Samu és egy esős nap című könyvével kapcsolatban, ami a kommentek során egy kérdésbe torkollott.
Miszerint: baj-e egy mű lezáratlansága? Én magam is gondolkodom a válaszon. Ezt a fejtegetést olvashatjátok, régóta akartam erről írni, de most termett rá apropó, köszönet az anyaposztért. De mint azt lejjebb láthatjátok nem csupán én gondolkodtam ezen el, az egyszerűség kedvéért azonban nem osztottuk további blogok külön posztjaiba a megjegyzéseket.
A diskurzus kiváltó oka, hogy a szöveg szintjén nincs lezárva a történet, csak a képi síkon van befejezés.
(És még valami:
Itt és most az elején szeretném leszögezni, hogy minden megállapítás általános érvényű, tehát szépen kérek mindenkit senki ne vegye magára és ne értse másra a blogolók közül se.)


Tárgyalás:
Egyrészt nem árt tisztázni mikor milyen könyvről beszélünk, mert ez eleve meghatározza az előfeltevéseinket (l. prekoncepció) (a további terminus technikusokat mellőzve nézzük:) 
képeskönyvről (nyilvánvalóan a kép a domináns a szöveg kiegészít, árnyal maximum), vagy 
illusztrált mesekönyvről. Itt ugye érdekes az illusztráció mértéke, fajtája stb., de alapvetően már a szöveg, történet dominanciájáról kell beszélni.
Másrészről viszont nem árt figyelembe venni a magyar átlagolvasók vizuális kultúráját, illetve gyerekkönyvi vizuális örökségét. (Nagyon jó törekvések vannak, és kimagasló eredmények az illusztrátorainktól, DE azt kell mondjam mindez megmarad kuriózumként és vízfejként Budapesten, mert vidékre már nem jut le, ha lejut nem értik, elutasítják, tisztelet a szerencsére sokasodó kivételnek.)
Harmadrészt pedig nagyon érdekes lenne vizsgálni irodalomszociológiai szempontból a gyerekkönyvek befogadását, méghozzá nagy társadalmi rétegű merítésében. (Erre is klassz lenne a Gyerekkönyv Intézet.)
Folyamatosan, mindenhol beleütközöm az iskola által sulykolt, alsó tagozatban gyerekbe "vert" elvárásrendszerrel, megkövült fogalmazástechnikákkal. Komolyan mondom szisztematikusan irtjuk a gyerekekből a kreativitást.


Téma: valamiért nagyon trendi dolog a gyerekeket burokban nevelni, és minden rémestól megóvni (érdekes, hogy pont ma posztolt erről Turai Juli a Pagony blogon, illetve tegnap Lackfi János a Bárka online-on. Két különböző életkor, de ugyanaz a téma.)
Az elhallgatás.  Berögződés.
Nincs semmi bajom a kanonizálással, amíg nem skatulyázásra, nem kizárólagosításra használják. Mire gondolok?
Hihetetlenül klasszikus példa:
Saját korában Gyöngyösi István sztárköltő volt, Zrínyit meg politikusnak, hadvezérnek tekintették. Tegye fel a kezét, aki gugli nélkül tudja ki az a Gyöngyösi, és nem magyar szakot végzett, és nem bölcsész. Ugye?
A kanonizált érték szerintem változó, méghozzá szinkrón és diakrón koordinátatengelyek mentén.

Hova akarok kilyukadni? Egyszerűen oda, ahova Umberto Eco: a gyerekkönyv is nyitott mű.
Általában véve minden jó mű, nyitott. Teljesen mindegy milyen befogadói stratégiával állunk hozzá (max. beletörik a bicska, s kereshetünk másik konzervnyitót), annak is kell maradnia. A gyerek is nyitott mű. Nem kéne lezárni, behatárolni az értelmét, figyelmét, és keretek közé szorítani. (vörös fonal a történetben, lezártság, feloldás minden áron)
Mintha félnénk attól, hogy egy (gyerek)könyv gondolatokat vet fel, hogy felolvasás után válaszolnunk kell. Idegesít ez a folytonos hárítás, mindenki mindenhol hárít mindent. Mutogatunk, várjuk a sült galambot, s kesergünk, hogy milyen rossz is nekünk. (Félreértés ne essék, én is sokszor.)

A Böngészővel (R. S. Berner) kapcsolatban olvastam néhány olyan véleményt, hogy milyen vacak egy képeskönyv, mert nem foglalja le a gyereket. Hm... itt utalnék vissza Judit és Csilla véleményére, és mondanám ki a sajátomat az övékét szintetizálva: félünk a görbe tükörtől. Mert vagy magunknak, vagy az ismerőseinknek tart tükröt. Mert vagy olyanok vagyunk, vagy ismerünk Samuhoz hasonló gyerekeket, és működésbe lép a védelmező ösztön.


Szerkezet: erre már utaltam, az iskolában megtanítják, majd számon kérik a bevezetés (bemutatás, leírás) bonyodalom, kifejtés, tetőpont, megoldás, befejezés...
Következésképpen mi is ezt kérjük számon a szövegektől, és általában meg is kapjuk. Nyilván nem arra gondolok, hogy nem kell a befejezésben feloldás egy népmese vagy Grimm után, esetleg minden megoldás jó innentől, (ezzel a kérdéskörrel Kata foglalkozott a minap) és nem is arra, hogy hagyjuk vacogni a sötétben a gyereket, de erről egyrészt már írtam, másrészt arra szeretnék rámutatni, hogy van egyszer a rögzített elvárás, másrészt van egy ezzel szembemenő "trend".
Ezek a fejből mesélés szituációját újrateremtő, vagy mesterségesen előidéző könyvek, amelyek együtt mesélésre (interaktivitásra) buzdítanak. Ebben az esetben hiába áll egy bizonyos szerző neve a borítón, valójában szerzőpárosról van szó, a másik szerző a szülő:
A felolvasás önmagában interpretációs értéket hordoz, s a gyerek eleve egy értelmezett szöveget kap. A felolvasás mikéntjével értelmezünk is, tehát a gyermeki olvasat a szülői szűrt értelmezésből és a saját vizuális olvasatából adódik össze. A harmadik dimenziója ilyenkor az értelmezésnek a gyermeki kérdés, és az arra adott szülői válasz.


Mi következik ebből?
Egyrészt nem beszélhetünk lezárt történetről, 
másrészt léteznek direkt nyitott végű történetek.


Egyébként ennek a tendenciának a meghonosításán fáradozik a Csodaceruza Kiadó, hiszen Menyhért Anna kis ló történetei pontosan ilyenek. De jó példa még a mesehelyzet megteremtésére a Sötétben látó tündér is. Úgy tűnik Samu történetei is ilyenek lesznek a fentiekből kiindulva, hiszen élénk diskurzust váltott ki, mint látható.
És ami még idekívánkozik a végére, mintegy saját tapasztalatként, megfigyelésként. Egyrészről ki veszi a gyereknek a könyvet? A szülő. (Nagyszülő, szóval felnőtt.) Tegyük fel azt az optimális esetet, hogy tájékozódik előtte, és gondos mérlegeléssel választ. Már ezzel megszabunk bizonyos korlátot, nem beszélve arról, hogy mi mindent projektálunk a gyerekre, és mi mindenféle célt el akarunk ezzel érni.


Az a bizonyos szöveg nélküli utolsó kép: (Köszönöm Csillának, hogy elküldte.)




És a többiek véleménye:
Kata: Eszter, lehet hogy nagyon radikális lesz a véleményem.
Valóban,van egy "rétege" az anyukáknak, (talán beletartozom én is,) akit kis burokban neveltek, és szeretné ő is azt az önfeledt gyerekkort adni a gyermekének, amiben ő élt.  Ők azok, akik sajnálják azt, akit a szülei az ő mércéjük szerint elhanyagolnak , vagy legalábbis nem törődnek vele annyit, amennyit szerintük kellene, és ők azok (mi vagyunk azok) akiknek lelkiismeret furdalásuk van amiatt, hogy nem dédelgetik, fejlesztik "játszóházaztatják" a gyermekeiket álló nap, és amiért teregetés közben is verselgetnek nekik. 
DE ahogyan nekem is, bizonyára más idilli közegben felnőtt anyukáknak is, rá kellett döbbennünk, ahogyan felnőttünk, és kitágult a horizontjuk a burkon túlra is, hogy "a törpök élete nemcsak játék és mese".
Naivitás lenne azt gondolni, hogy manapság kevesebb gyermek él elhanyagolva, mint régen. Sőt! Csak most már nem kulcsosgyerekek a paneljátszótéren, hanem más az elnevezés. 
Reflektálva Lackfi írására:  szerintem is a finomkodó füllentéseinkkel alapozzuk meg a hazugok (vagy: ibseni élethazugok) következő generációját. Így tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy tudják, mit kell mondani az érvényesüléshez. És azt, hogy ne nézzenek a dolgok mögé, hogy ne kritizáljanak. Minket lehet, hogy csak a jószándék vezet: ha egy nagyképű valakinek a versét úgysem olvasnák el a "beste kölkök" (Janus  Pannonius), ne hangsúlyozzuk ezt a tulajdonságát, emeljük ki, hogy ő a saját kortársait messze meghaladóan művelt volt, hátha így megtanulja a gyerek azt a két memoritert. 
De bizony a kölkök látják, hogy oké, hogy művelt volt a "csákó", de mekkora arca volt már! 
És összerakja: ha tanulok, nagypofájú lehetek? (könnyű félremenni) (Eszter megj.: igen, az iskola s a magyartanár felelőssége! Köszi Kata!)

Másrészt: néha elgondolkodom azon, hogy a túlféltéssel ártok a gyerekemnek, mert egy széplelkű valaki lesz, akit az első szembejövő jól szájon vág a játszótéren, amíg ő csak valami kedves mondaton töri a fejét. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, és irodalmi értelemben is nehéz megtalálni. Ha finomkodunk, a gyerek finomkodó lesz, ha durvák vagyunk (irodalmi értelemben is) ő is ezt a mintát követi.
Samu könyv példája (is)  - bár még mindig hallomásra hagyatkozom, mert tegnap óta sem tudtam megszerezni- tökéletes azt illusztrálni, hogy mindenképpen a szülői útmutatás az, ami segíthet a gyereknek úgy eligazodni a világban, hogy ne kelljen mindent megtapasztalnia a saját bőrén. Ha gyerek sajnálni kezdi maga is Samut, vagy akárkit, hogy nem foglalkoznak vele eleget, lepattintják, akkor el lehet neki magyarázni, hogy
1. vannak gyerekek, akik úgy élnek, mint mi de attól se nem rosszabbak, se nem jobbak, mint te, gyerekem
2. azt is, hogy "ugye nálunk is van olyan, hogy anya sem ér rá, meg apa sem, és magányosnak érzed magad, igen. De attól még akkor is szeretünk téged." 
Szóval, igen, valóban, a szülő életszemlélete meghatározza az irányvonalakat. És ha a gyerek szerencsés, tényleg csak az irányvonalakat, amit idővel ő maga tölthet ki tartalommal.

Inkább százszor legyen nyitott egy történet,mint egyszer szájbarágósan didaktikus. generáljon sok-sok párbeszédet szülő és gyermek között, szülessen ezer meghitt perc, és épüljön a KAPCSOLAT, mert erről szól az irodalom. Bevezetjük a gyereket most, kézenfogva, és egyszer csak, nagyon hamar, eljön az az idő, amikor elengedi a kezünket,és egyedül indul útnak, mind a művészet, mind a valóság világába. Addig vértezzük fel, amíg tehetjük!

Marika: Nem akarok okos lenni, csak egy másik országban élek, szóval a férjem azt szokta mondani, hogy "a svédek ezen már 40 éve túljutottak". Számomra érdekes követni ezt a diskurzust, ami szerintem mindenképpen előre visz.

Nekem eszembe se jutott, hogy Samu, szegény, nem foglalkoznak vele. Éppen az a cél, hogy elbeszélgessünk a gyerekkel a képek láttán. És hát istenem, hány olyan szülő van, amelyik akarva-akaratlanul nem favorizálja az egyik gyereket.

Egyébként a svédek is vitáznak gyerekkönyveken. Pl. a Max-sorozatot gügyögő szöveggel jelentették meg. Akkora vita támadt, hogy a kiadó a következő kiadásban odaírta a rendes szöveget alá zárójelben:)

Kb így:

Nézd, Max!
(Nézd csak, itt van Max!)
Kutyus szomorú
(A kutya szomorú)
A kérdésről még itt Marikától.

Baj-e egy mű lezáratlansága?
 Amióta Eszter Samuval kapcsolatban feltette a kérdést, nekem egyre jobban tetszik a könyv. Tetszett előtte is - talán a piros átütő erejébe szőtt melankólia megragadása és megmutatása miatt, Samu tekintete miatt a címoldalon, vagy az esős nap témává kovácsolása miatt. 
Gondolatilag csoszogtam egy kicsit a szöveg felett: 
1. megzavart pl. az első mondat, mert az adott oldalon hiányzik Samu, akire rákérdez, 
2. ha rajtam múlt volna, Samu mamája “mama” maradt volna végig a szövegben, és nem ment volna át “anyá”-ba, mert bár lelkes megfigyelője vagyok annak, ahogy a gyerekpoéták variálják és költik a neveket (nálunk a következő alakváltozásai jelentek meg a szónak és éltek/élnek békében egymás mellett: memme, mamma, mamó, maminkó, mamikó, mami... és lett a maminkót variálva aztán papinkó is), úgy érzem, Samu könyvében nem erről a nyelvi jelenségről van szó. 
Szóval fésülgettem volna még egy kicsit, hogy még jobb legyen.

Samu és egy csomó más gyerekkönyv kapcsán egyrészt azt gondolom, a mű lezáratlansága nem baj, hisz a textuális nyitottság értelmezni, gondolkodni, “teremteni” hívja az olvasót, és ha valamire, értelmezési, gondolkodási, “teremtési” képességekre a gyerekeknek (és szüleiknek!) szükségük van és lesz. Másrészt van egy olyan sejtelmem, hogy nagyon nehéz lenne olyan szöveget találnunk, amelyik tökéletesen lezárt értelmi egészt alkot, amelyik nem hagy nyitva kapukat, amelyik egyszer és mindenkorra kimondana mindent. Ilyen szöveget megírni valószinűleg ugyanúgy nem lehet, mint ahogy elkészíteni a világot hűen ábrázoló, tökéletes térképet. (Hűűűű, el se tudom képzelni azon szerencsétlen író vállát, aki megpróbálkozna ezzel a feladattal... csípőig roskadozna szegény). 
És menjünk még tovább: ezt a fajta nyitottságot nem lehet az ún. posztmodern szövegek kizárólagos sajátságának tudni be, általánosabb dologról van itt szó, ha belegondolunk, hisz pl. a rengeteg már létező és a majd keletkező Platón-értelmezés is lehet annak dokumentuma, hogy nyitott szövegekkel már az ókori nagy mesterek kora óta dolgunk van... 
Ha ez így van, akkor Samu esetében sem az a kérdés, hogy miért nincs lezárva, hanem hogy mit kezdjünk olvasóként ezzel a konkrét textuális nyitottsággal. 

Nos, mit kezdjünk vele?

2 megjegyzés:

Kata írta...

Úgy látszik, ezt olyan jól körbejártuk, hogy kommentelni sem akar senki! :) és :(

nretzse, Pöszke írta...

De jó sokan olvassák! :D