2012. május 1., kedd

Fombelle: Vango – A hazátlan herceg


Kedvenc sorozat. :)
Véletlenek márpedig, úgy hiszem, nincsenek. Valószínűleg tehát nem véletlen, hogy a Könyvfesztiválon szerzett (kapott és vásárolt) könyvek közül a hazafelé úton A hazátlan hercegetokezdtem el olvasni. Bizonyára az sem véletlen, hogy az elképesztően (önmagamat meglepő intenzitással) várt könyvet végül nem olvastam aznap végig. Ösztönösen választottam a következő olvasnivalóm, mintha megéreztem volna, hogy a megoldás, a kulcs, Umberto Eco új tanulmánykötetében keresendő, amit – milyen meglepő – épp a feuilleton műfajával és a felismerésmechanizmusával foglalkozó esszénél csaptam fel. (1)
Még mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le a kedves olvasó a regény színvonalára nézve, szeretnék rámutatni, hogy a fenti fejtegetés a következtetés aktusára vonatkozik. 
Arra a pillanatra, amikor az olvasó (- én) tetten éri a pillanatot, ami a könyv hatásmechanizmusának vizsgálata közben történik, vagyis amikor a fragmentumok  hirtelen szintetizálódnak. Egyszerűbb szavakkal, a halott (tehát elolvasott, befejezett könyv) boncolása során az élet titkát kereső alkimista, vagy borbély, orvos, kutató, tudós (esetleg Ambois Paré) előtt hirtelen összeáll a véredények és a szív láttán a vérkeringés addig misztikusnak tartott (valójában pofonegyszerű) rendszere.
Az első olvasati élményem ezúttal is a Ruminiéhez hasonlítható, amelynek olvastán nehezen volt felülírható a ráismerésélménye, miszerint én ezt már olvastam valahol. Szeretem szétszedni, boncolni a könyveket, ráismerni eszközökre, idézetekre, utalásokra. Összekacsintani az íróval a megértés különböző szintjein. Mostanában különösképpen foglalkoztat az a kérdés mitől működik (számomra) az egyik mű, és mitől nem a másik.

Nincsenek megjegyzések: