(saját) Mesék a Világutcából

Somogyi Dóra rajza a Cimbikről

 A Mesék a Világutcából vadhajtás. A Cimbiken kezdődött A Világutca végén című mesével, aztán így továbbíródik, hol itt, hol ott bukannak fel a gyerekkori emlékeim, az eperszájú alakjába sűrítve a gyerekeim, az ovisaim és persze saját magam. 

A Ki a hős? című mesének szomorú apropója, hogy a mese hőse nemrégiben elhunyt. Lassan foszlik szerteszét a gyerekkorom biztonságos helyszíne, én meg ugye öregszem.

Mesélek hát. Így volt, nem így volt?
Senki sem tudja.

Az eperszájú egere
Einstand - Bechtel Helga Gyerekkorom című képére
A Világutca végén - Somogyi Dóra rajzával
Ablakmese - Maul Ági képével
Kockabajusz és hitellekvár - Szántói Krisztián illusztrációjával
Fára mászni szabad!

Ki a hős?

Az eperszájúnak sose volt talpalatlan vagy lyukas cipője. Ronda cipője, amit semmiképpen sem akart felhúzni persze akadt, de szakadt szandálban csak addig lézenghetett az árokparton, a ház előtt, amíg Laci bácsi meg nem látta. Nem volt menekvés, ment az eperszájú féloldalas vicsorral a szembeház mögé, a cipészműhelybe. Mármint most, mert egyébként Mamóca vagy Papus ballagott át a kislány cipőivel a szomszédhoz.

Nyugodtan kellett volna ülnie, mert mezítláb semmilyen műhelyben nincs ugrálás, ezt Apus és Papus gondosan megtanította neki. A suszterszerszámok azonban hívogatóan mosolyogtak a kislányra. A suszter meg nem bánta, hogy ott kotnyeleskedik az eperszáj, a mamlasz fia úgyis ritkán dugta be mostanában hozzá az orrát.

Az eperszájú egyébként nem szeretett a szembeszomszédban lenni, a szakadt szandál sem érdekelte különösebben, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy kissé félt a suszter fiától. Aki egyébként a légynek sem ártott, csak lényegesen lassabb volt az átlagnál, hát még az eleven eszű, cserfes eperszájúnál. No meg fura tartással járt-kelt az utcán a Lacigyerek, lévén púpos.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az eperszájút nemrégiben a strandon alaposan megijesztette a Holdvilágképű, azóta tartott minden furcsa és másmilyen embertől. Történt ugyanis, hogy az eperszájú épp a kisvízben hasalt, viziteknőst vagy talán búvárt játszott, amikor a Holdvilágképű egy nagy hasassal ráugrott, aztán pedig csúf szavakkal illette a jogosan berzenkedő és egyre biggyedő eperszájszélűt. Végül Anyus lépett közbe, meg a Holdvilágképű nővére. Anyus aztán elmagyarázta, hogy a másik kislány beteg, valami Dókórról is szó volt, amiből az eperszájú akkor csak annyit értett, hogy az ilyenek folyamatosan Dó-t énekelnek, semmi mást. Az eperszájúnak ez végtelenül unalmasnak tűnt, cserébe elkezdett figyelni arra, hogy furcsa másmilyenekkel inkább ne barátkozzék, sose lehet ugye tudni, mikor támadják hátba a gyanútlan eperszájúakat. Így került a szembefiú a lassúságával és púpjával ebbe a subládába.

Az sem fért a fejébe, miután megtudta Ildi nénitől, aki az iskolában tanított és szintén szemben lakott a suszterék mellett, hogy a kór az külön szó és betegséget jelent, hogy ha beteg, akkor miért nem adnak neki gyógyszert. Esetleg szereljék meg, mint Laci bácsi a szandálját, vagy Apus és Papus az elromlott ezazt.

A szandál közben kész lett és csak egész kicsit törte az eperszájú lábát az új varrásnál.

- Még be kell törni – nézett a suszterra hunyorítva az eperszájú.

- Nyomja?

- Nyomja.

- Add csak ide – szólalt meg az ajtóban a Lacigyerek.

Az eperszájú megszeppenten adta a kezébe a szandált és hátralépett. A Lacigyerek vmi zsírba dugta az ujját a suszterasztal pasztái közt. Lassan, akkurátus gonddal bekente a cérnát, aztán beledörgölte a varrásba és mellette a bőrba a kencét. Még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetben. Végül, amikor a szandálon nyoma sem maradt a zsírnak, azaz hosszú, nyomasztó percekkel később, ameddig az eperszájú makacsan a koszos lábujjait tanulmányozta, a kislány kezébe adta a szandált. Az eperszájú annyit se mondott, hogy bikkmakk, csak a fél szandállal a kezében elrohant.

- Hát téged meg ki kerget? – kérdezte Mamóca, aki épp Sanyi bácsival beszélgetett a kerítésnél, kezében nyesőolló.

- A török. Meg a tatár is! – hadarta a kislány és rohant volna tovább, hátra a kert végébe, ha Papus, aki épp akkor érkezett az első udvarba, egy mozdulattal el nem fogja.

- Nono, nem addiga! Vedd fel előbb a szandált, ne féllábaskodj itt, nem vagy te gólya! – majd a szandálra nézve hozzátette: - No lám, megvarrta a Laci?

- Meg.

- No várj, vedd fel a szandált, aztán vigyél át a lúdlábból, most sütötte öreganyád.

- Én? – kérdezte rémülten az eperszájú.

- Hát ki az öregisten? Tán az én szandálomat varrták meg és puhították fel rajta a varrást? – azzal Papus bement a házba, és kisvártatva egy letakart tállal tért vissza.

Az eperszájú szimatolni kezdett.

- No, nesze, aztán jut neked is, egyet se félj! – és Papus a kezébe nyomta a tálat. – Noiszen, eridj már! Mi lelte ezt a gyereket? – fordult Mamócához és Sanyi bácsihoz Papus, mikor látta, hogy az eperszájú földbe gyökereztett lábbal és sírásra görbülő eperszájjal áll.

- Várj, átmegyek veled, úgyis beszélnem kell a Lacival – mondta hirtelen Sanyi bácsi.

Azzal kilépett a kapun és az út mellett várta a lassan kioldalazó eperszájút. Együtt mentek át a szembeszomszédba, ahol a suszter megörült a süteménynek és nagyot kiáltott a fia után. Amikor Lacigyerek belépett az eperszájú óvatosan behúzódott Sanyi bácsi háta mögé, onnan pislogott egyre nagyobb szemeket meresztve, hogyan tünteti el a lúdlábat a Lacigyerek.

- Köszönöm... – nézett be végül csak a lassúsága és a suszterral való névazonosság miatt gyereknek hívott Laci Sanyi bácsi mögé.

Az eperszájú meg se mukkant. Sanyi bácsi megérezte a félelmét és bátorítóan a vállára tette a kezét:

- A szandált megköszönted már? – nézett az eperszájúra.

- Kö-köszönöm. – dadogta.

- A Lacigyerek felpuhította neki a varrást. – mondta a suszter. – Ez a mihaszna meg csak elszaladt. Eh, gyerekek! – legyintett aztán és tovább tárgyalták a fontosdógot, ami miatt Sanyi bácsi átlépett.

- Gyere, kikísérlek, adok cseresznyét, az előbb szedtem – mondta Lacigyerek. Az eperszájú, mit tehetett, a másik után ballagott.

Pár perccel később beoldalgott a saját kapujukon, a pólója alját magasra tartva, hogy ki ne guruljon a cseresznye. Papus elmosolyodott.

- Jó gyerek ez a Laci, lassú ugyan, hanem amit csinál, az meg van téve.

- Hát nem gonosz? A mesékben minden púpos gonosz! – robbant ki az eperszájúból. A keze elfehéredett a szorítástól a pólót markolva.

- Púpos? – nézett nagyot Papus.

- Jaj, öreg, te se látsz a szemedtől – nevette el magát Mamóca, aki egyszeriben megvilágosodott az eperszájú korábbi furcsa viselkedését illetően. – Szó se róla, lassú is, meg púpos is egy kicsit, tudod, a születésekor sérült meg, azt mondják. Nem tehet róla. És majd meglátod, nem minden púpos gonosz. A Lacitól meg ne félj, öregapádnak igaza van, jó ember. Különben is – tette hozzá – gondolod elengednénk valami gonosz szerzet karmai közé? Vagy hogy ilyet megtűrne a mi utcánk?

Az eperszájú aztán még tartott egy kicsit a Lacigyerektől, és ez a tartózkodás csak akkor szűnt meg végleg, amikor elolvasta Lagardère lovag történetét, persze addigra jócskán meg is nőtt. Sőt, végül a Holdvilágképűvel is megbarátkozott. Rájött, hogy sokkal jobban tudja a dórémit, mint ő, aki csak a kert végében, az almafán mert skálázni fülrepesztő hamissággal.

A szandál azonban őszig kitartott. És egyszer sem törte fel a lábát.